Az iskolabál – bővített változat

Jegyzet: Ez a részlet saját magam megajándékozása a javából. Csak volt egy kis kezdeti őrültségem ezzel az egész rózsaszín-szalagok-és-masnik lányos suli-bál dologgal. Csak saját felellőségre tessék olvasni!

Fordítói megjegyzés: Ez még tényleg egy nagyon korai darab, ahol Rosalie jelleme még nem egészen az, amit a könyv végleges változatában láttunk. Ez a Rosalie még sokkal kedvesebb és barátságosabb Bellával.

-         Mikor fogod végre elmondani, hogy mi folyik itt, Alice?

-         Majd meglátod, csak légy türelmes – rendelte Alice, ördögien vigyorogva.

 A furgonomban ültünk, de ő vezetett. Még három hét, és leveszik a járógipszem, és majd akkor kiállok magamért és ez ellen az egész sofőrködés ellen. Szeretek vezetni.

 Május vége felé járt az idő, és Forks valahogy megtalálta a módját, hogy még zöldebb legyen. Gyönyörű volt, persze, és lassan én is megbékéltem az erdővel, főleg azért, mert a megszokottnál jóval több időt töltöttem ott. Még nem voltunk kifejezetten barátok – mármint természetanyó és én – de azért egyre közelebb kerültünk egymáshoz.

 Az ég szürke volt, de most ennek is örültem. Olyan gyöngyház fényűen szürke volt, egyáltalán nem szomorkás szürke, nem is esett, és a hőmérséklet is majdnem elég magas volt nekem. A felhők biztonságosan vastagok voltak, azok a fajta felhők, amelyek annyira kedvesek lettek számomra az általuk garantált szabadság miatt.

 De az elfogadható körülmények ellenére ideges voltam. Részben Alice furcsa viselkedése miatt. Mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy ma tartsunk egy „csajos napot” ezen a szombati reggelen. Port Angelesbe fuvarozott kettőnket egy manikűröshöz, és még azt sem engedte, hogy visszafogott rózsaszínre festessem a körmöm, ahogy akartam, hanem megadta a manikűrösnek, hogy lakkozza őket mélyvörösre, sőt, még ahhoz is ragaszkodott, hogy a begipszelt lábam körmeit is fessék ki.

 Aztán egy cipőboltba vitt, bár minden pár csak a felét tudtam felpróbálni. Kitartó ellenkezésem ellenére megvett nekem egy teljesen felesleges, méregdrága tűsarkú szandált – veszélyesnek tűnő holmi, amit mindössze egy vastag szatén szalag tartott a lábamhoz, csinos masniba kötve a bokám mögött. Sötét ibolyaszín volt, én pedig hiába próbáltam megmagyarázni Alice-nek, hogy nincs semmi ruhám, amihez felvehetném. Biztos voltam benne, hogy még abban a zavarba ejtően teli szekrényben, amit Alice vett nekem Los Angelesben – és aminek a nagy része még túl lenge volt Forkshoz – sincs semmi a megfelelő árnyalatban. És ha még lett is volna valami elrejtve a ruhatáramban ebben az árnyalatban, az nem illett volna a tűsarokhoz. Az igazat megvallva, én nem illettem a tűsarokhoz – zokniban is alig tudtam a talpamon maradni. De Alice mintha meg sem hallotta volna megdönthetetlen érveimet a cipő ellen. Még csak nem is vitatkozott velem.

-         Nos, nem éppen egy Biviano, de megteszi. – motyogta magában zavarba ejtően, majd mást nem is mondott, csak odaadta hitelkártyáját az ámuló alkalmazottnak.

 Egy gyorsétterem ételkiadó ablakánál vett nekem ebéd, annyi magyarázattal, hogy a kocsiban kell ennek, de hogy miért kell sietnünk, arról volt hajlandó akármit is mondani. Ráadásul útközben többször is emlékeztetnem kellett, hogy a furgonom egyszerűen képtelen úgy teljesíteni, mint egy sportkocsi, még Rosalie módosításaival sem, és hogy legyen oly szíves, és hagyjon szegény járgánynak egy kis nyugalmat. Általában Alice volt a sofőröm. Nem zavarta, hogy alig negyven-ötven kilométer per órával haladjon a megengedett sebességhatár felett, amit egyesek egyszerűen nem bírtak megtenni.

 Persze Alice titkosügynök-viselkedése csak a probléma fele volt. Másrészt ugyanis szánalmasan nyugtalan voltam, mert nem láttam Edwardot majdnem hat órája, ami kifejezett rekordnak számít, ha az elmúlt két hónapot nézzük.

 A kapcsolatunkat illetően Charlie esete bonyolult volt, de nem lehetetlen. Belenyugodott abba, hogy valahányszor hazatér a munkából, Edward ott van nálunk, és még semmi kivetnivalót sem találhatott abban, ahogy a konyhaasztalnál ülünk, a házink fölé görnyedve. Úgy nézett ki, hogy még élvezi is Edward társaságát, ahogy együtt drukkoltak a tv előtt ülve egy-egy csapatnak. Viszont szigorából semmit sem engedett, ahogy minden egyes hétköznap, pontban este tízkor kitárta az ajtót Edwardnak. Azonban Charlie-nak természetesen semmi fogalma sem arról, hogy Edward képes hazavinni az autóját, majd bemászni az ablakomon alig tíz perc alatt.

 Viszont Alice jelenléte ellen semmi kifogása sem volt, néha pedig már zavaróan örült is neki. Természetesen, amíg nem cserélték le a bumszli gipszemet valami könnyebben mozgathatóra, szükségem volt némi női segítségre. Alice pedig egy angyal volt, mintha a nővérem lett volna. Minden reggel és minden este megjelent, hogy segítsen a mindennapi teendőkben. És Charlie roppantul hálás volt neki, amiért megmentette attól a szörnyűségtől, hogy a majdnem felnőtt lányának segítsen zuhanyozni – ez a dolog messze túllépte a tűréshatárát, és hogy őszinte legyek, az enyémet is. Az pedig már több, mint hála volt, hogy elkezdte „Angyalnak” szólítani, és hogy elhomályosult szemekkel figyelte, ahogy Alice végiglejt az apró házon, becsalogatva némi fényt. Egyetlen emberi lény sem tudta elkerülni, hogy ne essen Alice meghökkentő szépségének és kecsességének bűvkörébe, és minden este, ahogy kisuhant az ajtón egy vidám „holnap találkozunk, Charlie!”-val, apámat teljes kábulatban hagyta.

-         Alice, most már haza megyünk? – kérdeztem, tudván, hogy „otthon“ alatt mindketten a fehér házat értjük a folyó mellett.

-         Igen – vigyorodott el, ismerve engem. – De Edward nincs otthon.

-         Miért, hol van? – ráncoltam a homlokom.

-         Van egy küldetése, amit el kell intéznie.

-         Küldetés? – ismételtem hitetlenül. – Alice – kezdtem mézes-mázosan. – Légy szíves, mond el, mi folyik itt!

 Megrázta fejét, még mindig vigyorogva.

-         Nem lehet, túl jól szórakozom – magyarázta.

 Mikor hazaértünk, egyből az emeltre vitt, a hálószoba nagyságú fürdőjébe. Meglepett, hogy Rosalie is ott várt ránk, angyalian mosolyogva, egy alacsony, rózsaszín szék mögött állva. Rengeteg eszköz és kencefice borította szépen, rendben a hosszú pult minden négyzetcentiméterét.

-         Ülj le – rendelt Alice. Egy pillanatra rátekintettem, hezitálva, aztán, miután rájöttem, hogy készen áll rá, hogy testi erőszakot is alkalmazzon, ha szükséges, elvánszorogtam a székig, és minden még meglevő méltóságommal leültem a székre. Rosalie rögtön elkezdte kikefélni a hajam.

-         Ugye jól gondolom, hogy te sem fogsz semmit mondani arról, hogy mi is folyik itt? – kérdeztem.

-         Megkínozhatsz – motyogta, teljesen elmélyülve a hajam fésülésében -, de egy szót sem fogsz kihúzni belőlem.

 Rosalie a csap alá tartotta a fejem, ahogy Alice átdörzsölte samponnal, aminek mentol és grépfrút illata volt. Alice vadul áttörölte a gubancokat egy törölközővel, majd ráfújt majdnem egy egész flakon valamit – aminek uborkaszaga volt – a vizes masszára, aztán még egyszer áttörölte.

 Aztán gyorsan átfésülte az egészet. Akármi is volt az az uborkás vacak, a gubancokat rendre intette. Talán majd kérek belőle kölcsön. Majd mindketten magukhoz vettek egy-egy hajszárítót, és nekiálltak a munkának.

 Ahogy teltek a percek, ők pedig egyre-másra fedezték fel a csöpögő tincseket, az arcukon enyhe aggodalom jelent meg. Vidáman elmosolyodtam. Lám csak, néhány dolgot még a vámpírok sem tudnak felgyorsítani.

-         Rengeteg haja van – kommentálta Rosalie idegesen.

-         Jasper! – szólt Alice tisztán, de nem túl hangosan. – Hozz nekem még egy hajszárítót!

 Jasper, a megmentő pedig jött, ráadásul valahogy talált még két hajszárítót, amit a fejemre irányított, mélyen meglepődve, ahogy a lányok is folytatták a munkájukat.

-         Jasper… - kezdtem reménykedve.

-         Bocsi Bella. Nem mondhatok semmit.

 Boldogan hagyott minket a fürdőben mikor végre az egész hajam száraz volt – és hatalmas. A hajam majdnem tíz centire elállt a fejemtől.

-         Mit műveltetek velem? – kérdeztem szörnyülködve. De ügyet sem vetettek rám, csak elővettek egy doboznyi meleg hajcsavarót.

 Megpróbáltam megértetni velük, hogy a hajam nem göndörödik, de nem is figyeltek rám, és minden egyes tincset bekentek valami természetellenesen sárga cuccal, mielőtt rátekerték volna a hajsütővasra.

-         Találtatok cipőt? – kérdezte Rosalie hevesen, mintha életbevágó kérdésről lenne szó.

-         Igen – egyszerűen tökéletes – dorombolta Alice elégedetten.

Láttam a tükörben, ahogy Rosalie bólint, mintha hatalmas súlyt emeltek volna le a válláról.

-         Csinos a hajad – vettem észre. Nem mintha ez nem lett volna mindennapos, de ma feltűzte a tincseit, szinte egy aranyszínű loknikból álló koronát alkotva tökéletes fején.

-         Köszönöm – válaszolta. Már a második doboz csavarókat használták.

-         Mit gondolsz a sminkről? – kérdezte Alice.

-         A kínzás egyik fajtája – válaszoltam, de levegőnek néztek.

-         Nincs sokra szüksége – a bőre jobb fedetlenül – tűnődött Rosalie.

-         Azért egy kis rúzs kell – döntött Alice.

-         És szempillaspirál és szemceruza – tette hozzá Rosalie. – Csak egy kevés.

 Mélyet sóhajtottam. Alice kuncogott.

-         Légy türelmes, Bella. Mi jól szórakozunk.

-         Nos, ameddig ti élvezitek…- motyogtam.

 Addigra már minden csavarót szorosan és kényelmetlenül a fejemre illesztettek.

-         Gyerünk, öltöztessük fel – Alice hangja teli volt várakozással. Nem várta meg, amíg a saját erőmből kikászálódtam a székből, hanem felkapott a karjába, és átcipelt Rosalie és Emmett nagy, fehér szobájába. Az ágyon egy ruha feküdte. Ibolyakék, természetesen.

-         Mit gondolsz? – csiripelte Alice.

 Ez egy nagyon jó kérdés volt. A ruha enyhén fodros volt, és nyilvánvalóan úgy tervezték, és mélyen lehúzva, és a vállakat szabadon hagyva viseljék. Az ujja hosszú volt, redőzött, egészen a csuklóig ért. Az átlátszó felsőrészt egy újabb, halvány virágokkal díszített, ibolyaszín anyaggal fogták össze, ami egy finom fodrot képzett a baloldalon. A virágos anyag hátul hosszú volt, de elől szétnyílt, felfedve több réteg passzoló, ibolyaszín fodrot, ami a ruha bokáig érő szoknyarészének aljához közeledve halványodott.

-         Alice – jajgattam. – Én ezt nem vehetem fel!

-         Miért nem? – kérdezte kissé dühösen.

-         A felsőrész teljesen átlátszó!

-         Ez megy alá – tartott föl Rosalie egy baljós kinézetű, világoskék ruhadarabot.

-         Ez meg mi? – kérdeztem félősen.

-         Egy fűző, butus – magyarázta Alice kissé türelmetlenül. – Most felveszed magadtól, vagy ide kell hívnom Jaspert, hogy fogjon le, ameddig feladom rád? – fenyegetett.

-         Neked a barátomnak kéne lenned – vádoltam meg.

-         Legyél jó, Bella – sóhajtott. – Nem emlékszem, milyen embernőnek lenni, de most így egy kicsit megtapasztalhatom. És egyébként is, ez a te érdekedben van.

 Nyafogtam és rengeteget pirultam, de így sem tartott nekik sokáig, hogy rám adják a ruhát. És be kell, hogy valljam, a fűzőnek is megvannak a maga előnyei.

-         Wáú – sóhajtotta, ahogy lenéztem magamra. – Van dekoltázsom.

-         Ki gondolta volna… - kuncogott Alice, teljesen megelégedve a munkájával. De azért még én sem adtam fel teljesen.

-         Nem gondolod, hogy ez a ruha… hogy is mondjam… túl divatos… Forkshoz? – kérdeztem hezitálva.

-         Azt hiszem, a szó amit keresel: csúcsdivatos – nevetett Rosalie.

-         Nem Forks kedvéért van ez a ruha, hanem Edward-ért – bizonygatta Alice. – És egyszerűen tökéletes.

 Visszavittek a fürdőbe, és kiszedték a hajamból a csavarókat. Legnagyobb meglepetésemre, az finom csigákban omlott a vállamra. Rosalie ezek nagy részét finoman felfogta és hátratűzte, így a loknik finoman omlotta le a hátamra.

 Mialatt Rosalie a hajammal foglalatoskodott, Alice gyorsan egy-egy vékony kis vonalat húzott a szemem köré, felvitte a szempillaspirált, és finoman felkente a sötétpiros rúzst az ajkaimra. Majd kiszökkent a szobából, de gyorsan vissza is tért a cipőmmel.

-         Tökéletes – sóhajtott Rosalie, ahogy Alice feltartotta a cipőt, hogy megcsodálják.

 Alice szakszerűen feladta rám a cipőt, majd spekulálva pillantott a gipszemre.

-         Azt hiszem, mi megtettünk mindent, amit tudtunk – rázta meg a fejét szomorúan. – Szerinted Carlisle hagyná, hogy…? – tekintett Rosalie-ra.

-         Kételkedem benne – válaszolt Rosalie szárazon. Alice sóhajtott.

 Hirtelen mindketten felkapták a fejüket.

-         Visszajött – pontosan tudtam, hogy ki jött vissza, és a gondolatra a gyomromban hirtelen pillangók kezdtek táncolni.

-         Tud egy kicsit várni. Még van egy fontos elintéznivalónk – mondta Alice határozottan. Ismét felemelt – most ez szükséges is volt, tekintve, hogy erősen kételkedtem benne, hogy ebben a cipőben tudnék járni – majd a szobájába vitt, és finoman felállított a széles, aranyozott szegélyű, embermagas tükre elé.

-         Tessék – mondta. – Látod?

 Ránéztem a tükörben álló idegenre. Nagyon magasnak tűnt a tűsarkúban, és magasságát csak még jobban kiemelte a ruha karcsú, testhezálló vonala. A ruhájának dekoltázsa – mellének szokatlan méretén ismét megakadt a szemem – nyakát is hosszúnak mutatta, és a hatást csak fokozta a hátán végigfutó loknijainak tömege. A ruha ibolyakék színe tökéletes volt, kiemelte a lány elefántcsont fehér bőrét, és arcának pirosas árnyalatát. Nagyon csinos volt, ezt el kellett ismernem.

-         Rendben Alice – mosolyogtam. – Látom.

-         Ne felejtsd el – rendelte el.

 Ismét felkapott, és a lépcső tetejéhez vitt.

-         Fordulj meg és csukd be a szemed – szólt le a földszintre. – És maradj távol a fejemtől! Ne rontsd el a pillanatot.

 Hezitált, sokkal lassabban sétált le a lépcsőn, egészen addig, ameddig nem látta, hogy Edward szót fogadott neki. Az út további részét szinte repülve tette meg. Edward az ajtó mellett állt, háttal nekünk, nagyon magasan és sötéten – még sosem láttam előtte feketében. Alice felállított, megigazította a ruhám anyagát, helyére rakott egy tincset, majd otthagyott, és leült a zongorapadra, hogy onnan nézze az eseményeket. Rosalie is odatelepedett mellé.

-         Most már odanézhetek? – a hangja teli várakozással – amitől a szívem hevesebben kezdett verni.

-         Igen… most már – rendelte Alice.

 Rögtön megfordult, majd szinte megfagyott, topázszín szemei elkerekedtek. Éreztem, hogy a melegség felcsúszik a nyakamon, és a pirosság elönti az arcomat. Annyira gyönyörű volt; a régi félelem szikrája ismét fellobbant benne, hogy ez az egész csak egy álom, hogy ez nem lehet valóság. Szmokingot viselt, és inkább a mozivászonra illett, mintsem az én oldalamra. Csodálkozó hitetlenséggel néztem rá.

-         Alice, Rosalie… nagyon szépen köszönöm – mondta anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét rólam. Hallottam, ahogy Alice elégedetten kuncog.

 Edward előrelépett, egyik hideg kezével az állam alá nyúlt, finoman felemelve azt, majd ajkát a torkomhoz nyomta.

-         Te vagy az – motyogta. A lehelete csiklandozta a bőrömet. Elhúzódott tőlem, és így láthattam a másik kezében tartott fehér virágokat.

-         Frézia – informált, ahogy a hajamba tűzte őket. – Természetesen teljesen felesleges, ha az illatot nézzük – visszahúzódott és rám nézett. Elmosolyodott, azzal a fajta mosolyával, amitől majd’ megállt a szívem. – Elképesztően gyönyörű vagy.

-         Elloptad a szövegemet – olyan halkan beszéltem, amennyire csak szoktam. – Csak amikor végre meggyőzöm magam, hogy tényleg valós vagy, aztán megjelensz így, és attól félek, hogy megint csak álmodom.

 Gyorsan felkapott a karjaiba, Közel tartott az arcához, a szeme szinte lángolt, ahogy egyre közelebb húzott magához…

-         Vigyázz a rúzsra! – szólt rá Alice.

 Úgy nevetett, mint egy lázadó, de azért végül a kulcscsontom feletti bemélyedést csókolta meg inkább.

-         Készen állsz? – kérdezte.

-         Elfogja nekem egyáltalán valaha, valaki mondani, hogy mi is az alkalom?

 Edward ismét nevetett, és a nővéreire pillantott a válla fölött.

-         Nem is találgatott?

-         Nem – kuncogott Alice. Edward boldogan nevetett. Összevontam a szemöldököm.

-         Miről maradtam le?

-         Ne aggódj, hamarosan megtudod – biztosított.

-         Tedd le Edward, hagy csináljak pár képet! – jött le Esme a lépcsőn, kezében egy ezüstszínű fényképező.

-         Képet? – motyogtam, ahogy Edward óvatosan letett a bizonytalan jó lábamra. Kezdett rossz előérzetem lenni. – Látszódni fogsz majd a képen? – kérdeztem enyhe szarkazmussal a hangomban. Edward rám vigyorgott.

 Esme elkattintotta néhányszor a képet, majd Edward nevetve ecsetelni kezdte, hogy el kéne indulnunk, mert a végén még elkésünk.

-         Majd ott találkozunk! – szólt utánunk Alice, ahogy Edward az ajtó felé vitt.

-         Alice is ott lesz? Akárhol is leszünk? – ettől kicsit jobban éreztem magam.

-         És Jasper, és Rosalie, és Emmett is.

 A homlokomat ráncoltam, ahogy próbáltam rájönni a nagy titokra. Edward kuncogott az arckifejezésemen.

 - Bella! – szólt utána Esme. – Édesapád szeretne beszélni veled.

 - Charlie? – kérdeztük egyszerre Edwarddal. Esme odahozta a telefont, de ahogy át akarta nekem nyújtani, Edward kikapta a kezéből, miközben mindenféle erőlködés nélkül tartott engem egy kézzel.

 - Hé! – próbáltam ellenkezni, de már elkezdett beszélni.

 - Charlie? Én vagyok az. Mi a baj? – ijedtnek hangzott. Elsápadtam. De akkor az arckifejezése meglepett lett – és hirtelen gonosz.

 - Add oda neki a telefont, Charlie – hagy beszéljek vele – akármi is történt, Edward túlságosan élvezte a helyzetet ahhoz, hogy Charlie bajban legyen. Kissé megnyugodtam.

 - Hello Tyler, itt Edward Cullen – a hangja barátságos volt, de csak a felszínen. Elég jól ismertem már ahhoz, hogy kiérezzem belőle a fenyegető élt. Mi a francot csinálhat Tyler az én házamban? Kezdett körvonalazódni bennem a szörnyű igazság.

 - Sajnálom, de itt valami félreértés történt, ugyanis Bella már foglalt ma estére – Edward hangsúlya megváltozott, és a fenyegetés hirtelen sokkal jobban kiérződött belőle, mint eddig. – És hogy őszinték legyünk, Bella minden este foglalt mindenki számára, kivéve, hogyha rólam van szó. Ugye nincs harag? Sajnálom, hogy elrontottam az estédet – egyáltalán nem úgy hangzott, mintha sajnálná. Aztán összecsukta a telefont, hatalmas vigyorral az arcán.

 - Az iskolabálba viszel! – szegeztem neki dühösen. A nyakam és az arcom vörös lett a dühtől. Éreztem, ahogy szemem dühös könnyekkel telik meg.

 Edward nem számított rá, hogy ilyen erőteljesen fogok reagálni, ezt láttam az arcán. Összeszorította az ajkát, a szemei elsötétültek.

-         Ne hisztizz, Bella.

-         Ne aggódj, Bella, mindnyájan ott leszünk – próbált bátorítani Alice, hirtelen a vállamnál teremve.

-         Miért teszitek ezt velem? – kérdeztem

-         Jó móka lesz! – Alice még mindig túlságosan optimista volt.

 Ám ekkor Edward odahajolt a fülemhez, és belesúgott; a hangja bársonyos, de komoly.

-         Bella, csak egyszer vagy ember.

 Aztán rám nézett azokkal a perszelő arany szemeivel, az ellenállásom pedig egy pillanat alatt elolvadt.

-         Rendben – motyogtam, bár nem sikerült annyira hatásosra, mint szerettem volna. – Elmegyek. De majd meglátod – figyelmeztettem sötéten. -, hogy ezzel a balszerencse sorozatommal, amiért mindig aggódsz, a végén még eltöröm a másik lábamat is. Nézd csak meg ezt a cipőt! Ez egy halálos csapda! – bizonyítékképp felemeltem a jó lábamat.

-         Hmm… - egy kicsit tovább nézte a lábamat, mint kellett volna, aztán Alice-ra tekintett csillogó szemekkel. – Még egyszer, nagyon szépen köszönöm.

-         El fogtok késni. Charlie már biztos vár – emlékeztette Edwardot Esme.

-         Rendben, akkor menjünk – azzal kilépett velem az ajtón.

-         Charlie is benne van? – kérdeztem az összeszorított fogaimon keresztül.

-         Természetesen – vigyorgott.

 Annyira belefeledkeztem a gondolataimban, hogy először észre sem vettem. Csak egy ezüst kocsit érzékeltem, és rögtön a Volvóra gondoltam. Ám akkor Edward annyira lehajolt, hogy leültessen az ülésre, hogy először azt hittem, a földre tesz.

-         Mi ez? - kérdeztem meglepetten, ahogy egy teljesen ismeretlen utastérben találtam magam. – Hol a Volvo?