Stephenie Meyer: New Moon

Narcotics

Kábítószerek

Fel fogod ismerni, hogy ez a jelenet a New Moon Második Fejezetének végén van. Csak néhány sor más. Az első tervben Carlisle gyógyszert adott Bellának sérülés okozta fájdalmára, amire szokatlanul reagál.

Miért volt ez a kiélezett vágás? (miért lett kivágva) Egy, a szerkesztőm úgy gondolta ez a hangulat nem megfelelő (én megpróbáltam viccet csinálni mindenből, ők megpróbáltak uralkodni rajtam). Kettő, nem gondolták, hogy Bella reakciója realisztikus volt. Rajtuk volt a tréfa, mert ennek a történetnek a kiindulópontjául valós élet élménye szolgál (nem az enyém, ez egyszer).

Visszaájultam a párnámra, lihegtem, forgott velem a világ. A karom már nem fájt, de nem tudtam vajon a fájdalomcsillapító vagy a csók miatt.

Valami feszített az emlékezetemben, megfoghatatlanul, a peremén.

- Bocsánat, - mondta, szintén lélegzet visszafojtva. - Ez túlment a határon.

Meglepetésemre, kuncogtam. - Vicces vagy, - motyogtam és kuncogtam újfent.

Homlokráncolva nézett rám a sötétben. Nagyon komolynak tűnt. Ez hisztérikus volt. Befogtam a számat, hogy tompítsam a nevetést, így Charlie nem hallhatta.

- Bella, vettél be valaha Percocet-et ezelőtt?

- Nem hiszem, - kuncogtam. - Miért?

Forgatta a szemét, és én nem tudtam abbahagyni a nevetést.

- Hogy van a karod?

- Nem érzem. Még mindig helyén van?

Sóhajtott, közben én kuncogtam. - Próbálj meg aludni, Bella.

- Nem, azt akarom, csókolj meg újra.

- Túlbecsülöd az önuralmamat.

Kacarásztam. - Melyik háborgat jobban, a vérem, vagy a testem?

A kérdésem megnevetetett.

- Ez egy holtverseny. - Bosszankodva mosolygott magán. - Soha nem láttalak még elszállva. Nagyon szórakoztató vagy.

- Nem vagyok elszállva. - Megpróbáltam elfojtani a kuncogást, hogy bebizonyítsam.

- Aludd ki ezt. - javasolta.

Megértettem, hogy bolondot csináltam magamból, ami nem volt szokatlan, de továbbra is kínos volt, úgyhogy megpróbáltam követni a tanácsát. Ráhajtottam a fejem a vállára újfent és becsuktam a szemeim. Időnként a kuncogás kiszökött. De ez egyre ritkábban történt, ahogy a gyógyszerek megnyugtattak az eszméletlenség felé.

***

Reggel abszolút borzalmasan éreztem magam. A karom lángolt és a fejem fájt.

Edward azt mondta másnapos vagyok és ajánlotta a Tylenolt inkább mint a Percocet-et mielőtt megcsókolta a homlokomat mellékesen és meglógott az ablakomon.

Nem segített a kilátásaimon, hogy az arca udvarias és zárkózott volt. Féltem a következtetésektől, lehet, hogy az éjszaka folyamán magához tért, amíg figyelte, ahogy alszom. Úgy tűnt, az aggodalom fokozta az erősségét a dübörgésnek a fejemben.

Bevettem dupla adagot Tylenol-ból, kidobva a kis üveg Percocet-et a fürdőszoba kukába.

New Moon – Rosalie és Edward telefonbeszélgetés

Nos, sokan reménykedtünk abban, hogy valaki majd lefordítja a kivágott, vagy később megírt jeleneteket, de sajnos nem így történt. Ezért most veszem a bátorságot és csekély angol tudásom birtokában megpróbálom magam lefordítani.

Előre is elnézést kérek a nyelvezetért, illetve az esetleges pontatlanságokért. Amiket aláhúztam, azokban valószínűleg nyelvtani, vagy egyéb hiba van, vagy számomra nem volt értelme a mondatnak.

Niki

Cím: Rosalie

Narrátor: Edward

A telefon vibrált a zsebemben. 25-ik alkalommal 24 órán belül. Arra gondoltam kinyitom, legalább megnézni, ki akar kapcsolatba lépni velem. Talán fontos. Talán Carlisle-nak szüksége van rám.

Gondoltam rá, de nem mozdultam.

Nem tudtam biztosan, hol vagyok. Valamilyen sötét, csúszós padlástérben, tele patkányokkal és pókokkal. A pókok figyelembe se vettek engem, a patkányok pedig nagy ívben kerültek. A levegő sűrű volt a sütőolaj nehéz szagától, avas hústól, emberi izzadtságtól; s a szennyezésnek ez a csaknem áthatolhatatlan rétege valóban látszott a nyirkos levegőben, fekete réteggel vonva be mindent.

Alattam a rozoga, lepusztult bérelt lakás négy történetbe foglalt élete. (egy négytagú spanyol család) Nem okozott nehézséget megkülönböztetnem a gondolatokat – nagy, hangos spanyol lármát csaptak. Nem figyeltem. Csak hagytam, hogy a hangok eltávolodjanak tőlem.

Minden értelmetlen volt. Az egész létezésem értelmetlen volt. Az egész világ értelmetlen volt.

A homlokomat a térdemhez szorítottam és csodálkoztam, hogy tudtam eddig ellenállni. Ez talán reménytelen. Talán, ha a próbálkozásom így is úgy is bukásra van ítélve, abba kellene hagynom az önkínzást és csak visszamenni…

Az ötlet olyan erős, olyan gyógyító volt -  mintha a szavak erős érzéstelenítőt tartalmaztak volna, elmosták azt a kínhegyet, ami maga alá temetett – ziháltam és szédültem.

Bárcsak elmehetnék most, bárcsak vissza tudnék menni.

Lehunyt szemem mögött mindig Bella arca mosolygott rám. Ez az üdvözlés, a megbocsátás mosolya volt, de nem volt befolyással arra, amit a tudatalattim tenni akart.

Természetesen nem mehetek vissza. Végül is mi az én szenvedésem az ő boldogságához képest? Neki tudnia kell mosolyogni félelem és veszély nélkül. Egy lélektelen jövő utáni vágyakozás nélkül. Jobbat érdemel ennél. Jobbat érdemel nálam. Amikor elhagyja ezt a világot, egy olyan helyre megy majd, amely örökre zárva lesz előttem, függetlenül attól, hogy viselkedem itt.

Ennek a végső elválásnak a gondolata annyival erősebb volt, mint a kín, amelyet éreztem. Megremegett a testem. Ha elmegy arra a helyre, ahová ő tartozik de én sosem fogok, akkor én sem maradok itt. Kell lennie feledésnek. Kell lennie megkönnyebbülésnek.

Ebben reménykedtem, de nem volt rá garancia. Aludni, esetleg álmodni. Ay, itt a bökkenő, mondtam magamnak. Ha már hamu leszek, fogom még valahogy érezni az elvesztésének kínját? Újra elborzadtam.

És, a francba is, megígértem. Megígértem, hogy nem háborgatom (szó szerint: kísértem) többé az életét magammal cipelve a fekete démonjaimat. Ígéretem szerint nem mehetek vissza. Nem tudok semmi jót sem tenni érte? Egyáltalán semmit?

Az ötlet, hogy visszatérjek abba a borús kisvárosba, amely örökre az igazi otthonom lesz ezen a bolygón, újra át és átszőtte a gondolataimat.

Csak ellenőrizni. Csak látni, hogy jól van, biztonságban és boldog. Semmi beavatkozás. Sosem kell megtudnia, hogy ott voltam…

Nem. A francba, nem.

A telefon megint vibrált.

„A francba, a francba, a francba,” morogtam.

Használhatnék elterelést, véltem. Kinyitottam a telefont és fél év alatt először megdöbbenve ismertem rá a számra.

Miért hívna fel Rosalie? Talán ő volt az egyetlen, aki élvezte a távollétemet. Valami szörnyűségnek kellett történnie, ha arra volt szüksége, hogy velem beszéljen. Hirtelen elfogott az aggodalom a családom iránt. Megnyomtam a fogad gombot.

„Mi az?” kérdeztem feszülten.

„Oh, nahát. Edward felvette a telefont. Megtisztelve érzem magam.”

Amint meghallottam a hanghordozását, tudtam, hogy a családom jól van. Csak unatkozott. Nehéz volt megérteni a motivációit a gondolatainak fonala nélkül. Az ő indítékai általában a logika legcsavarosabb fajtáján alapultak.

Csattanva zártam össze a telefont.

„Hagyj békén,” suttogtam a semminek.

Természetesen a telefon megint vibrálni kezdett.

Addig fog hívni, amíg át nem adja azt az üzenetet, amivel már eltervezte, hogy bosszantani fog? Talán. Hónapokig is eltartana, mire belefáradna ebbe a játékba. Eljátszottam a gondolattal, hogy hagyom neki, hogy az újratárcsázót ütögesse az elkövetkező fél évben…aztán sóhajtottam és újra felvettem a telefont.

„Ki vele.”

Rosalie sietve mondta a szavakat. „Gondolom, tudni akarod, hogy Alice Forksban van.”

Kinyitottam a szemem és mereven néztem a rothadó fa gerendákra három hüvelykre az arcomtól.

„Mi?” A hangom élettelen és érzelemmentes volt.

„Tudod, milyen Alice – azt hiszi mindent tud. Akárcsak te.” kuncogott Rosalie humortalanul. A hangja ideges volt, mintha hirtelen elbizonytalanodott volna abban, amit tenni akart.

De a dühöm nem hagyta, hogy azzal foglalkozzak, hogy vajon mi lehet Rosalie apró-cseprő problémája.

Alice megesküdött nekem, hogy követni fogja az utasításaimat Bellát illetően, habár nem értett egyet a döntésemmel. Megígérte, hogy békén hagyja Bellát…amíg én is. Nyilván azt gondolja, hogy végül összeroskadom a kíntól. Talán igaza van.

De nem. Eddig még nem. Akkor mit csinál Forksban? Szorongatni akartam sovány nyakát.  Nem mintha Jasper olyan közel engedne hozzá, ha megérzi a belőlem kirobbanó dühöt…

„Ott vagy még Edward?”

Nem válaszoltam. Ujjbegyeimmel megszorítottam az orrnyergemet, csodálkoznék ha egy vámpírnak lehetne migrénje.

Más felől, ha Alice már visszament…

Nem. Nem. Nem. Nem.

Tettem egy ígéretet. Bella életet érdemel. Tettem egy ígéretet. Bella életet érdemel.

Úgy ismételgettem a szavakat, mint egy mondókát, próbáltam megtisztítani a fejemet Bella sötét ablakának elbűvölő képétől. Egyetlen menedékhelyem ajtónyílása.

Kétségkívül meg kéne alázkodnom, ha visszamennék. Nem érdekelt. A következő évszázadot boldogan tölteném a térdeimen, ha vele lehetnék.

Nem. Nem. Nem.

„Edward? Nem is aggódsz amiatt, hogy miért van ott Alice?”

„Nem különösebben.”

Rosalie hangja most kissé önelégült lett, elégedett volt azzal, hogy válaszra kényszerített. „Nos, természetesen nem szegte meg a szabályokat egészen. Úgy értem, te csak azt akartad, hogy maradjunk távol Bellától, igaz? Forks meglátogatása nem számít.”

Lassan lecsuktam a szemem. Bella elment? Gondolataim a váratlan ötlet (inkább tény, hír, infó) körül forogtak. Még nem érettségizett le, így vissza kellett mennie az anyjához. Ez jó. Napfényben kell élnie. Jó, hogy maga mögött hagyhatja az árnyakat.

Próbáltam elfogadni, de nem tudtam.

Rosalie idegesen nevetett. „Így nincs okod arra, hogy mérges légy Alice-re.”

„Miért hívtál akkor Rosalie, ha nem azért, hogy bajba keverd Alice-t? Miért bosszantasz?”

„Várj!” mondta. Jól érezte, hogy le akarom tenni. „Nem ezért hívtalak.”

„Hanem miért? Mondd gyorsan, aztán hagyj végre békén.”

„Nos…” habozott.

„Ki vele Rosalie. Tíz másodperced van.”

„Azt hiszem, haza kellene jönnöd,” mondta gyorsan Rosalie. „Belefáradtam Esme szomorúságába és hogy Carlisle sosem nevet. Szégyellned kéne magad azért, amit velük teszel. Emmett is állandóan hiányol és ez az idegeimre megy. Van egy családod. Nőj fel és gondolj másra is magadon kívül!”

„Érdekes javaslat Rosalie. Had meséljek neked egy történetet egy bagolyról és verébről…”

„Én gondolok rájuk, veled ellentétben. Nem érdekel, hogy úgy bántod Esmet, mint még senki? Jobban szeret téged, mint bármelyikünket, és ezt te is tudod. Gyere haza!”

Nem válaszoltam.

 „Azt gondoltam, ha ennek az egész Forks dolognak vége, akkor túlteszed magad rajta.”

„Sosem Forks volt a probléma Rosalie,” mondtam, próbáltam türelmes lenni. Amit Esmeről és Carlisle-ról mondott, ismerős húrokat pendített. „Csak mert Bella” – nehezemre esett hangosan kimondani a nevét – „elköltözött Floridába, nem jelenti azt, hogy én képes vagyok… Nézd Rosalie. Én tényleg sajnálom, de higgy nekem, senki sem lenne boldogabb, ha ott lennék.”

„Um…”

És itt volt újra ez az ideges habozás.

„Mi az, amit nem mondasz el nekem Rosalie? Esme jól van? És Carlisle?”

„Ők rendben vannak. Ez csak…nos, nem mondtam, hogy Bella elköltözött.”

Nem szólaltam meg. Lefuttattam magamban a beszélgetésünket. Igen, Rosalie mondta, hogy Bella elköltözött. Azt mondta: te csak azt akartad, hogy maradjunk távol Bellától, igaz? Forks meglátogatása nem számít. És aztán: Azt gondoltam, ha ennek az egész Forks dolognak vége…

Tehát Bella nincs Forksban. Hogy értette, hogy Bella nem költözött el?

Aztán Rosalie elismételte gyorsan a szavait, csaknem mérgesen.

„Nem akarták neked elmondani, de szerintem ez butaság. Így gyorsabban túlteszed magad ezen és hamarabb tudsz újra normális lenni. Miért búslakodnál a világ sötét zugaiban, ha már nincs rá szükség? Már hazajöhetsz. Újra egy család lehetünk. Vége van.”

Úgy tűnt, elment az eszem. Nem értettem Rosalie szavait. Mintha valami nagyon nyilvánvalót mondott volna nekem, de fogalmam sem volt, hogy mit. Az eszem játszott az információval, Abszurd.

„Edward?”

„Nem értem, mit mondasz Rosalie.”

Hosszú szünet, olyan hosszú, mint néhány emberi szívdobbanás.

„Meghalt Edward.”

Hosszabb szünet.

„Én…sajnálom. Jogod van tudni, azt hiszem. Bella… két napja levetette magát egy szikláról. Alice látta, de már túl késő volt bármit is tenni. Bár megszegte volna a szavát, segített volna, ha lett volna rá idő. Visszament, hátha tehet valamit Charlie-ért. Tudod, hogy mindig aggódik érte…”

A telefon meghalt. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy kikapcsoltam.  Sokáig ültem a sivár sötétségben egy fagyos helyen. Mintha vége lett volna az időnek. Mintha az univerzum megállt volna.

Lassan, úgy mozogva, mint egy öregember, visszakapcsoltam a mobilom és tárcsáztam az egyetlen számot, amit megígértem magamnak, hogy soha többé nem hívok.

Ha ő lesz, akkor leteszem. Ha Charlie, akkor megszerzem a szükséges információt és keresek valami kibúvót. Bebizonyítom, hogy Rosalie beteges kis vicce tévedés és aztán visszamegyek a jelentéktelenségembe (vagy: nem létezésembe).

„Swan rezidencia,” válaszolta egy hang, amit még sosem hallottam. Egy erős férfihang, mély, de még fiatal. Nem volt időm ezen a fordulaton gondolkodni.

„Itt Carlisle Cullen.” mondtam, tökéletesen utánozva az apám hangját. „Beszélhetnék Charlie-val?”

„Nincs itt.” felelte a hang és kissé meglepődtem a benne bujkáló haragtól. Csaknem vicsorogva mondta ki a szavakat. De ez nem számított.

„Hol van most?” követeltem türelmetlenül.

Rövid szünet, mintha az idegen vissza akarná tartani az információt.

„A temetésen van” válaszolta a fiú végül.

Letettem a telefont.

Emmett és a medve

Jegyzet: Ez a rész az eredeti epilógusból lett kivágva. Bár Emmett háttértörténetét már megemlítettem a 14. fejezetben (Ösztön és akarat), de igazán hiányoltam a történetet Emmett saját szavaival.

Meglepődtem, hogy milyen rokonszenv alakult ki köztem és Emmett között, főleg hogy egykor ő volt számomra a legijesztőbb mindannyiuk közül. Ennek talán az volt oka, hogy mindkettőnket úgy választottak be a családba; mindkettőnket szerettek – és mi viszont szerettünk – amikor még emberek voltunk, bár őt csak egy rövid ideig. Egyedül Emmett emlékezett – egyedül ő értette meg, hogy mekkora csoda maradt továbbra is Edward számomra.

Először egy este beszéltünk erről, amikor hárman henyéltünk a bejárati szoba világos kanapéin. Emmett halkan mesélte nekem az emlékeit, amik jobbak voltak, mint a tündérmesék, mialatt Edward figyelme leszűkült a főzőcsatornára – hatalmas megrökönyödésemre úgy döntött, hogy neki meg kell tanulnia főzni, ami, lássuk be, nem volt egy egyszerű feladat rendes ízlelés és szaglás nélkül. Végre volt valami, ami nem természetesen ment neki. Tökéletes szemöldöke összeszaladt, ahogy a sztárséf ízlés szerint megfűszerezett egy újabb tányérnyi ételt. Elfojtottam egy mosolyt.

- Akkor abbahagyta a játszadozást, és tudtam, hogy mindjárt meghalok – emlékezett Emmett, felidézve emberi éveinek egyik esetét a medvével. Edward nem is figyelt ránk; ő már hallotta ezt a történetet. – Nem tudtam mozogni, és az eszméletemet is kezdtem elveszteni, amikor hallottam valamit. Először azt hittem, hogy egy másik medve az, aki azért jött, hogy összevesszen a másikkal a hullámért. Hirtelen úgy éreztem, mintha repülnék. Arra rájöttem, hogy meghaltam, de azért megpróbáltam kinyitni a szemem. És akkor megláttam őt – hitetlenkedés ült ki az arcára, ahogy mesélte. Teljesen át tudtam élni az érzést -, és tudtam, hogy meghaltam. Még a fájdalom sem érdekelt. Küzdöttem, hogy nyitva tudjam tartani a szemem. Egy pillanatot sem akartam elvesztegetni, abból az időből, amíg láthatom az angyalom arcát. Természetesen nem voltam teljesen magamnál; nem tudtam, miért nem vagyunk már a mennyben. Azt hittem, talán messzebb van, mint gondoltam. Arra vártam, mikor kezdünk el repülni. És akkor elvitt Istenhez – nevetett, az ő saját, mély nevetésével. Teljesen meg tudtam érteni, hogy valaki ezt feltételezi Carlisle-ról.

- Azt hittem, hogy ami ezután következett, az a büntetésem. Kicsit sokat szórakoztam a húsz emberi évem alatt, így nem lepődtem meg a Pokol tüzétől – újra nevetett, bár én inkább megborzongtam. Edward karjai ösztönösen megszorultak körülöttem. – Ami viszont meglepett, az, az volt, hogy az Angyal nem hagyott magamra. Nem értettem, hogy valami ennyire szépséges, hogy maradhat velem a Pokolban – de azért örültem neki. Valahányszor Isten visszajött, hogy megnézze, hogy is vagyok, féltem, hogy elviszi őt magával, de sosem tette. Kezdtem azt hinni, hogy talán azoknak a prédikáló papoknak igazuk lehetett az irgalmas Istenről. És akkor a fájdalom kezdett elmúlni… és elmagyarázták nekem, mi is történik.

- Meg voltak lepődve, hogy mennyire kevéssé zaklat ez az egész vámpír-dolog. De hogyha Carlisle és Rosalie, az én angyalom, vámpírok voltak, akkor nem is lehetett az egész olyan rossz, ugye? – bólintottam, teljesen egyetértve vele, ahogy folytatta. – A szabályokkal már kicsit több bajom volt – kuncogott.

- Tele volt a kezed az első időkben velem, nem, de bár? – Emmett játékosan megütötte Edward vállát, amitől mindketten megrázkódtunk.

Edward felhorkantott, de nem fordította el a tekintetét a TV-ről.

- Szóval látod, a Pokol nem is olyan rossz, ha van veled egy angyal – biztosított huncutul. – Ha ez egyszer végre elfogadja az elkerülhetetlent, remekül leszel majd.

Edward ökle olyan gyorsan mozdult, hogy nem is láttam, hogy mi is hajította át Emmett-et a kanapé háttámláján. Edward szeme el sem mozdult a képernyőről.

- Edward! – szidtam meg, megborzadva.

- Ne is törődj vele, Bella – mondta Emmett nyugodtan, ismét a helyén ülve. – Tudom, hol találom meg – nézett el mellettem Edward profiljára. – Valamikor úgyis le kell tenned a csajt az öledből – fenyegette. Edward éppen, hogy csak morgott egyet válaszként, fel sem tekintve. 

- Fiúk! – szólt le Esme rosszallóan a lépcsők tetejéről.