24. Szavazás:
Nem volt elégedett, annyira sokat könnyű volt kiolvasni az arcából. De további okoskodás nélkül,
felvett a karjaiba és hajlékonyan kiugrott az ablakomból, a legcsekélyebb ütődés nélkül landolva, mint
egy macska. Ez kicsit messzibb volt lent, mint ahogy elképzeltem.
„Rendben” mondta, a hangja összeforrt a rosszallással „Felszállhatsz.”
Felsegített a hátára és elkezdett futni. Még ez az egész idő után is, ez rendszeresnek tűnt. Könnyűnek.
Kétségkívül ez olyan, amit soha nem felejtesz el, mint a biciklizés.
Nagyon csendes és sötét volt, miközben átfutott az erdőn - a lélegzése lassú volt és egyenletes – elég
sötét ahhoz, hogy a fák szinte láthatatlanok legyenek, ahogy elrepültünk mellettük. És az arcomba
rohanó levegő elvitte a sebességünket. A levegő nyirkos volt; nem égette a szemem, ahogy a nagy
téren, és ez jó volt. Ugyanolyan éjszaka volt szintén, az után a félelmetes ragyogás után. Mint az a
vastag paplan, ami alatt gyerekként játszottam, a sötétség ismerősnek és védelmezőnek tűnt.
Emlékeztem, hogy az erdőn átfutás valaha megijesztett engem, hogy valaha becsuktam a szemem. Ez
egy buta reakciónak látszott most. Szélesen kinyitottam a szemem, az állam a vállán pihent, az arcom
a nyakánál volt. A sebesség üdítő volt. Ezerszer jobb, mint a motorozás.
Közel fordítottam az arcom hozzá, és hozzányomtam az ajkaim a kő hideg bőréhez a nyakán.
„Köszönöm” mondta, a fák homályos, fekete alakjaiként, amik túlhajszoltak rajtunk. „Ez azt jelenti,
hogy eldöntötted, hogy ébren vagy?”
Felnevettem. A hang könnyű, természetes, erőfeszítés nélküli volt. Ez jól hangzott. „Nem igazán.
Ennél jobban, bármi mód van rá, nem próbálok felébredni. Nem ma éjjel.”
„Vissza fogom szerezni a bizalmadat valahogy.” Morogta jobbára magának „Ha ez az utolsó tettem.”
„Bízok benned.” Biztosítottam őt „Én vagyok az, akiben nem bízok.”
„Ezt magyarázd el, kérlek.”
Lelassított – el tudtam mondani, mert a szél megállt – és észrevettem, hogy már nem voltunk messze a
háztól.
„Hát...” igyekeztem megtalálni a legjobb módját, hogy kifejezzem magam. „Nem bízom magamban
hogy… elég vagyok. Hogy megérdemeljelek téged. Nincs bennem semmi, ami megfoghatna téged.”
Megállt, és körbenyúlt, hogy levegyen a hátáról. A gyengéd kezei nem engedtek el;
Miután újra lerakott a lábaimra, szorosan beburkolt a karjaival körülöttem, a mellkasához ölelve.
„A befolyásod állandó és törhetetlen.” Suttogta. „Soha ne kételkedj ebben.”
De hogy ne tudnék?
„Ezt soha nem mondtad nekem.” Morogta
„Mit?”
„Hogy mi a legnagyobb problémád.”
„Adni fogok neked egy sejtést.” Sóhajtottam, és felnyúltam, hogy megérintsem az orrát a mutató
ujjammal.
Bólintott. „Rosszabb vagyok a Volturinál.” Mondta mogorván. „Úgy vélem kiérdemeltem ezt.”
Forgattam a szemeim. „A Volturinál rosszabb meg tud ölni engem.”
Merev szemekkel várt.
„Te el tudsz hagyni,” magyaráztam „A Volturi, Victoria… nem összehasonlíthatóak ezzel.”
Még a sötétségben is, láttam ahogy a gyötrelem csavarta az arcát – ez emlékeztetett az arckifejezésére
Jane kínzó nézése alatt. Levertséget és megbánást éreztem, hogy kimondjam az igazságot.
„Ne” suttogtam, miközben megérintettem az arcát. „Ne legyél szomorú.”
Bártortalanul elmosolyodott, de az arckifejezés nem érintette a szemeit. „Ha ez az egyetlen módja,
hogy megértsd, hogy nem hagylak el,” suttogta „Az idő, gondolom, lesz az egyetlen mód, hogy
meggyőzzelek.”
Tetszett az ötlet az időről. „Oké.” Értettem egyet
Az arca kínzott maradt. Megpróbáltam szórakoztatni valami lényegtelennel.
„Szóval – amíg maradsz. Visszakaphatom a kacatjaimat?” Kérdeztem olyan finom hangsúllyal, ahogy
csak sikerült.
A kísérletem működött mértékben: nevetett. De a szeme megőrizte a szenvedést. „A dolgaid soha se
tűntek el.” Mondta nekem „Tudtam, hogy ez rossz volt, mióta emlékeztetők nélkül ígértem meg neked
a békét. Ez hülyeség és gyerekes volt, de veled akartam hagyni valamit magamból. A CD, a képek, a
jegyek, ott vannak a padlódeszkák alatt.”
„Tényleg?”
Bólintott, vidámabbnak látszva az én nyilvánvaló örömömtől ebben a jelentéktelen tényben. Ez nem
volt elég, hogy teljesen meggyógyítsa a fájdalmat az arcán.
„Szerintem” mondtam lassan „Nem vagyok biztos, de azon tűnődök… Azt gondolom, lehet, hogy
tudtam ezt egész idő alatt.”
„Mit tudtál?”
Csak el akartam tűntetni a gyötrelmet a szemeiből, de ahogy kimondtam a szavakat, igazságosabban
hangzottak, mint számítottam.
„Néhány részem, a tudatalattim talán, mindig is hitt abban, hogy téged még mindig érdekel, hogy éleke
vagy meghaltam. Talán ez az, amiért hallottam a hangokat.”
Egy nagyon mély csend volt egy pillanatra. „Hangok?” Kérdezte határozottan.
„Hát, csak egy hang. A tiéd. Ez egy hosszú történet.” Attól a nagyon óvatos nézéstől az arcán azt
kívántam, bárcsak ne hoztam volna fel ezt. Azt hihette, hogy megőrültem, mint mindenki más?
Mindenki más biztos volt erről? De a végén az arckifejezése- az egy, amitől úgy nézett ki, hogy
valami égeti – elhalványult.
„Kaptam időt.” A hangja egészen természetellenes volt.
„Ez nagyon szánalmas.”
Várt.
Nem voltam biztos benne hogy magyarázzam el. „Emlékszel mit mondott Alice az extrém
sportokról?”
A szavakat hangsúlyozás nélkül mondta. „Leugrottál a szikláról a poén kedvéért.”
„Öm... igen. És ezelőtt a motorral…”
„Motor?” Kérdezte. Eléggé ismertem a hangját, hogy halljam, hogy valami forr a nyugalom alatt.
„Lehet, hogy nem beszéltem Alice-nek erről a részről.”
„Nem.”
„Hát erről… nézd, rájöttem hogy… amikor csinálok valami veszélyeset, vagy hülyeséget… sokkal
világosabban tudok emlékezni rád.” Beismerem, az érzés teljesen elmebeli. „Tudtam emlékezni, hogy
milyen a hangod, amikor mérges vagy. Hallottam, mintha csak mellettem álltál volna. Jobbára
próbáltam nem rád gondolni, de ez nem fájt annyira – olyan volt, mintha megint megvédenél. Mintha
azt akarnád, hogy ne essen bántódásom.
És, hát, azon tűnődök, hogy az érzés, hogy olyan tisztán hallottalak, azért volt, az egész alatt. Mindig
is tudtam, hogy még szeretsz engem.”
Megint, ahogy beszéltem, a szavak magukkal hozták az értelmüket a meggyőződésről. Az igazságról.
Néhány hely mélyen bennem felismerte az igazságot.
A szavai fél-fojtottan jöttek ki. „Te… kockáztattad az életed… hogy halljad…”
„Shh” Szakítottam félbe „Várj egy percet. Azt hiszem van itt egy vízkeresztem.”
Arra az éjjelre gondoltam Port Angeles-ben, amikor az első érzéki csalódásom volt. Feljöttem két
választással. Elmebaj, vagy vágyteljesítés. Nem láttam harmadik választást.
De mi van ha…
Mi van, ha komolyan azt hiszed, hogy valami igaz, de tévedtél? Mi van ha makacsul biztos vagy hogy
igazad van, hogy ha nem vennéd figyelembe az igazságot?
Választás 3: Edward szeretett. A kötelék, ami összekovácsolódott közöttünk, nem olyan volt, ami
eltörhet a hiánytól, távolságtól, vagy az időtől. És nem számít, hogy mennyire lehet ő különlegesebb,
gyönyörűbb, vagy tökéletesebb, vagy tökéletesebb, mint én, ő ugyanolyan visszafordíthatatlanul
megváltoztatott, mint én. Ahogy mindig is hozzá tartozhatok, és mindig is az enyém lehet. (?!)
Ez volt az amit megpróbáltam elmondani magamnak?
„Oh!”
„Bella?”
„Oh. Oké. Értem”
„A szánalmad?” Kérdezte, a hangja egyenetlen és feszült volt.
„Te szeretsz engem.” Csodálkoztam. Az jelentés értelme és a feszültség megint átmosódott rajtam.
A szemei nyugtalanak voltak, a csaló mosoly, amit a legjobban szerettem, villant fel az arcán.
„Őszintén, szeretlek.”
A szívem felfújódott, mintha ki akarna lövődni a bordáim közül. Ez megtöltötte a mellkasomat és
meggátolta a torkomat, hogy ne tudjak beszélni.
Ő tényleg úgy akart engem, ahogy én akartam őt – örökké. Ez volt az egyetlen félelme a lelkemért, az
emberi dolgokért nem akart csökkenteni engem, ez annyira kétségbeesetté tette, hogy halandóként
hagyjon. Összehasonlítva a félelmet, hogy nem akart engem, ez az akadály – a lelkem – majdnem
jelentéktelennek látszott.
Szorosan a hideg kezei közé fogta az arcom és megcsókolt, amíg el nem szédültem és az erdő nem
forgott. Azután nekitámasztotta a homlokát az enyémnek, és nem én voltam az egyetlen, aki
nehezebben lélegzett a szokásosnál.
„Te jobb vagy ebben, mint én, tudod.” Mondta
„Miben jobb?”
„Túlélésben. Te, legalább, tettél egy erőfeszítést. Felkeltél reggel, próbáltál normális lenni Charlie-ért,
követted az életed mintáját. Amikor nem követtem a nyomokat, én… teljesen használhatatlan voltam.
Nem tudtam a családom körül lenni – nem tudtam senki körül se lenni. … „ Vigyorgott, szégyenlősen.
„Ez sokkal szánalmasabb, mint hangokat hallani.”
Mélyen megkönnyebbültem, hogy igazán úgy tűnt, hogy érti – vígasztalt hogy minden értelmet adott
neki. Mindenesetre nem úgy nézett rám, mintha őrült lennék. Úgy nézett rám hogy… szeretett.
„Csak egy hangot hallottam.” Javítottam ki
Felnevetett, és szorosan a jobb oldalához húzott és elindult, hogy előre vezessen engem.
„Csak vicceltem ezzel.” Nagyjából intett a kezével a velünk szembe lévő sötétség irányába, ahogy
sétáltunk. Volt valami halvány és óriási ott – a ház, jöttem rá. „Nem számít a legcsekélyebben sem,
amit mondanak.”
„Ez most rájuk is hat.”
Megvonta a vállát közömbösen.
Átvezetett a bejárati ajtón a sötét házba és felkapcsolta a villanyt. A szoba ugyanolyan volt amilyenre
emlékeztem – a zongora és a fehér kanapék és a sápadt, hatalmas lépcsőház. Nem volt szemét, nem
volt fehér ágynemű.
Edward nem több hangerővel kiáltotta a neveket, mint amit én egy rendes beszélgetésnél használok.
"Carlisle? Esme? Rosalie? Emmett? Jasper? Alice?" Hallották.
Carlisle hirtelen mellettem állt, mintha csak végig ott lett volna. „Isten hozott újra, Bella.” Mosolygott.
„Mit tehetünk érted ma reggel? Úgy képzelem, az óra miatt, ez nem egy tiszta társasági látogatás?”
Bólintottam. „Szeretnék beszélni mindenkivel egyszerre, ha nem gond. Valami fontosról.”
Nem tudtam megállni, hogy felpillantsak Edward arcára, miközben beszéltem. Az arckifejezése
kritikus, de lemondó volt. Amikor visszanéztem Carlisle-ra, ő is Edwardot nézte.
„Természetesen.” Mondta Carlisle „Mért nem beszélünk egy másik szobában?”
Carlisle végigvezetett a fényes nappalin, körbe bekanyarodott az ebédlőbe és felkapcsolta a lámpákat,
miközben ment. A falak fehérek voltak, a mennyezet magas, mint a nappali. A szoba központjában, a
kisakasztású csillár alatt, volt egy nagy fényezett ovális asztal, nyolc székkel. Carlisle kihúzott nekem
egy széket a fejnél.
Soha nem láttam a Culleneket az ebédlő szoba asztalát használni ezelőtt – ez csak egy kellék volt.
Nem ettek a házban.
Amint megfordultam, hogy leüljek a székre, láttam, hogy nem vagyunk egyedül. Esme követte
Edwardot, és mögötte a család többi tagja menetelt be.
Carlisle leült a jobb oldalamra, Edward meg a balra. Mindenki más csendben a helyére ment. Alice
már vigyorgott rám a terven. Emmet és Jasper kíváncsian néztek, és Rosalie meg rám mosolygott
próbaképpen. A válasz mosolyom bátortalan volt.
Carlisle felém biccentett. „A terem a tiéd.”
Nyeltem egyet. A bámuló szemeiktől ideges lettem. Edward megfogta a kezem az asztal alatt.
Rálestem, de ő csak a többieket nézte, a sorsa hirtelen vad lett.
„Hát” megálltam „Remélem Alice már elmondott mindent, hogy mi történt Volterrában.”
„Mindent.” Alice biztosított.
Dobtam neki egy jelentőségteljes pillantást. „És az úton?”
„Azt is.” Bólintott
„Jó.” Sóhajtottam megkönnyebbülve. „Mindannyian ugyanazon az oldalon vagyunk.”
Türelmesen vártak, miközben próbáltam sorba rendezni a gondolataimat.
„Szóval, van egy problémám,” kezdtem „Alice megígérte a Volturinak, hogy egy leszek közületek. El
fognak küldeni valakit, hogy megnézze, és biztos vagyok benne, hogy ez egy rossz dolog – valami
elkerülendő.
„És ez most titeket is belekever. Sajnálom.” Megnéztem mindegyikük gyönyörű arcát, megmenteni a
legszebbnek tartottat. Edward szája grimaszba fordult. „De ha te nem akarsz, nem fogom rád
kényszeríteni magam, talán Alice hajlandó lesz, vagy nem.”
Esme kinyitotta a száját, hogy beszéljen, de feltartottam egy ujjamat hogy megállítsam.
„Kérlek, hagyd, hogy befejezzem. Mindannyian tudjátok, hogy mit akarok. És biztos vagyok benne,
hogy azt is tudjátok, Edward mit gondol. Azt hiszem az egyetlen korrekt mód a döntésre mindenkinek,
ha szavazunk. Ha úgy döntötök, hogy nem akartok... Talán visszamegyek egyedül Olaszországba.
Nem engedhetem, meg hogy idejöjjenek.” Összeráncoltam a homlokom, ahogy megfontoltam ezt.
Volt egy enyhe morgás Edward mellkasában. Figyelmen kívül hagytam őt.
„Vegyétek számba, hogy nem akarok közületek senkit se veszélybe sodorni, azt akarom, hogy
szavazzatok igennel, vagy nemmel a kérdésemről a vámpírrá válásban.
Egy félmosoly az utolsó szónál, és intettem Carlisle felé hogy kezdheti.
„Csak egy percet” szakított félbe Edward
Összeszűkült szemeken keresztül dühösen néztem rá. Felhúzta rám az egyik szemöldökét, miközben
szorította a kezemet.
„Van valamim, amit össze kell adnunk, mielőtt szavazunk.”
Sóhajtottam.
„A veszélyről, amit Bella említett,” folytatta „Nem hiszem, hogy szükséges túlságosan aggódnunk.”
Az arckifejezése sokkal, élettel telibb lett. Feltette a szabad kezét a fénylő asztalra és előre mutatott.
„Látjátok,” magyarázta körbenézve az asztalon, miközben beszélt „Ez több mint egy ok, hogy mért
nem akartam kezet rázni Aro-val a végén. Van valami, amire nem gondoltak, én meg nem akartam
megmutatni nekik.” vigyorgott
„Mit?” Alice bökdöste. Biztos voltam benne hogy az én arckifejezésem is olyan szkeptikus volt, mint
az övé.
„A Volturi önhitű, jó érzékekkel. Ha eldöntik, hogy megkeresnek valakit, az nem jelent problémát
számukra. Emlékszel Demetrire?” Lepillantott rám.
Megborzongtam. Ezt igennek vette.
„Megtalálja az embereket – ez a tehetsége.”
„Most, egész idő alatt, bármelyikükkel voltunk, válogattam az agyaik közül bármiért, ami megmenthet
minket, információkat szerezni, ahogy lehet. Szóval, láttam, hogy működik Demetri tehetsége. Ő egy
nyomkövető – ezerszer tehetségesebb nyomkövető, mint amilyen James volt. A képessége lazán
kapcsolatos azzal, amit én csinálok, vagy amit Aro. Ő elfogja az... Ízt? Nem tudom, hogy írjam ezt
le… a hang… valaki elméjéből, azután követi azt. Ez óriási távolságban működik.
„De Aro kis kísérlete után, hát…” Edward megvonta a vállát.
„Azt hiszed nem fog tudni, megtalálni.” Mondtam határozottan
Önelégült volt. „Biztos vagyok benne. Teljesen megbízik a másik érzékben. Ha ez nem működik
veled, mindannyian vakok lesznek.”
„És hogy tisztáz ez bármit is?”
„Eléggé nyilvánvalóan, Alice el fogja mondani, ha tervezik a látogatásukat, és én el foglak rejteni
téged. Tehetetlenek lesznek.” Mondta ádáz élvezettel. „Olyan lesz, mintha egy darab szalmát
keresnének a szénaboglyában.”
Emmettel váltottak egy pillantást és egy önelégült mosolyt.
Ennek nem volt értelme. „De meg tudnak találni téged.” Emlékeztettem
„És én tudok vigyázni magamra.”
Emmett átnyúlt az asztalon testvére felé, és kinyújtotta az öklét.
„Kitűnő terv, tesó.” Mondta rajongással
Edward kinyújtotta a karját, hogy a sajátjával beleüssön Emmet öklébe..
„Nem” sziszegte Rosalie
„Abszolút nem.” Értettem egyet
„Idióták” motyogta Alice
Esme csak rápillantott Edwardra.
Felegyenesedtem a székemben, miközben összpontosítottam. Ez az én találkozóm volt.
„Rendben. Edward felajánlott egy lehetőséget hogy megfontoljátok.” Mondtam hidegen
„Szavazzunk.”
Ekkor Edwardra néztem. Jobb volna kivenni a véleményeit az útból. „Akarjátok, hogy csatlakozzak a
családotokhoz?”
A szeme éles és fekete volt, mint a kovakő. „Nem így, ember fogsz maradni.”
Bólintottam egyet, komolyan tartottam az arcom és továbbléptem.
„Alice?”
„Igen”
„Jasper?”
„Igen,” mondta, a hangja megfontolt volt. Kicsit meglepődtem – nem voltam biztos ebben a
szavazatban – de elnyomtam a reakcióm és tovább léptem.
„Rosalie?”
Habozott, ráharapva a teli, tökéletes alsó ajkára. „Nem.”
Tisztán tartottam az arcomat és kissé elfordítottam a fejem, hogy váltsak, de felemelte mind a két
kezét, tenyérrel előre.
„Hadd magyarázzam meg.” Védekezett „Ez nem azt jelenti, hogy irtózok attól, hogy olyan legyél,
mint egy nővér. Ez csak… ez nem az az élet, amit választottam volna magamnak. Azt kívánom
bárcsak lett volna valaki, aki nemmel szavaz nekem.”
Lassan bólintottam, aztán Emmethez fordultam.
„A pokolba, igen!” Vigyorgott „Találnunk kell egy másik módját, hogy harcolhassunk ezzel a
Demetrivel.”
Még mindig grimaszoltam, amikor Esme-re néztem.
„Igen, természetesen, Bella. Már most úgy gondolok rád, mint egy családtagomra.”
„Köszönöm, Esme” motyogom, ahogy Carlisle-ra néztem.
Hirtelen ideges lettem, bárcsak őt kérdeztem volna meg elsőnek. Biztos voltam benne, hogy ez az a
szavazat, ami a legjobban számít, a szavazat, ami jobban számít a többségnél.
Carlisle nem nézett rám.
„Edward,” mondta
„Nem.” Morogta Edward. Az állkapcsa szorosan összehúzódott, az ajkai a fogai mögé húzódtak.
„Ez az egyetlen út, aminek van értelme,” bizonygatta Carlisle „Úgy döntöttél, hogy nem élsz nélküle,
és ez nem hagy nekem más választást.”
Edward elengedte a kezem, eltolva magát az asztaltól. Méltóságteljesen kivonult a szobából, morogva
a lélegzete alatt.
„Azt hiszem, tudod a szavazatom.” Sóhajtotta Carlisle
Én még mindig Edward után bámultam. „Köszönöm,” motyogtam
Egy fülsüketítő csattanás visszhangzott a másik szobából.
Megrándultam, és gyorsan beszéltem. „Erre volt szükségem. Köszönöm. Hogy meg akartok tartani
engem. Mindannyitok iránt pontosan ugyanazt érzem.” A hangom kicsorbult az érzelemtől a végére.
Esme villámgyorsan az oldalamnál volt, körülöttem voltak a hideg karjai.
„Legkedvesebb Bella,” lehelte
Visszaöleltem őt. A szemem sarkából észrevettem, hogy Rosalie lenéz az asztalra, és rájöttem hogy a
szavaim kétértelműek voltak.
„Szóval, Alice,” mondtam, amikor Esme elengedett „Hol akarod csinálni?”
Alice rám bámult, szemei rettegéssel tágultak ki.
„Nem! Nem! NEM!” Üvöltötte Edward, berohanva a szobába. Az arcomba volt mielőtt pisloghattam
volna, fölém hajolva, az arckifejezése haragba csavarodott. „Megőrültél?” Üvöltötte „Teljesen
elvesztetted az eszed?”
Meghátráltam, a kezeim a fülemre raktam.
„Um, Bella,” vetette közbe Alice aggodalmas hangon „Nem hiszem, hogy biztos vagyok ebben.
Szükségem van felkészülésre…”
„Megígérted,” emlékeztettem, bámulva Edward karja alól.
„Tudom, de… komolyan, Bella! Nincs semmi ötletem, hogy hogy ne öljelek meg!”
„Meg tudod csinálni,” bátorítottam „Bízok benned.”
Edward dühösen morgott.
Alice gyorsan megrázta a fejét, bepánikolt.
„Carlisle?” Megfordultam, hogy ránézzek
Edward a kezébe fogta az arcom, kényszerítve, hogy ránézzek. A másik keze tenyérrel kifelé volt
Carlisle felé.
Carlisle figyelmen kívül hagyta ezt „képes vagyok rá,” válaszolt a kérdésemre. Bárcsak láthattam
volna az arckifejezését. „Nem lennél tőlem veszélyben, ha elveszítem az irányítást.”
„Jól hangzik” reméltem, hogy érti. Nehéz volt úgy beszélni, hogy Edward fogta közben az állkapcsom.
„Várj,” mondta Edward a fogai között „Ennek nem kell most lennie.”
„Nincs rá ok, hogy ne most legyen.” Mondtam, a szavak torzultan jöttek
„Tudok néhányra gondolni.”
„Természetesen, te tudsz.” Mondtam keserűen „Most engedj el”
Elengedte az arcom és összekulcsolta a kezeit a mellkasán. „Két órán belül Charlie itt lesz, hogy
megkeressen. Nem kellene ebbe belevonni a rendőrséget.”
Összeráncoltam a szemöldököm. Ez volt mindig a nehezebb része, Charlie, Renee. Most Jacob is. Az
emberek, akiket elveszíthetek, az emberek, akiket bánthatok. Bárcsak én lennék az egyetlen, aki
szenvedhet, de tudtam, hogy ez lehetetlen.
Ugyanakkor, jobban bántom őket, ha most ember maradok. Állandó veszélynek kitenni Charliet a
közelségemmel. Jake-et még nagyobb veszélynek kitenni a vonzással. És Renee – Ráadásul nem
kockáztathatnék egy látogatást, hogy lássam a saját anyámat attól félve, hogy magammal hozom a
halálos problémáimat!
Egy veszély mágnes voltam. Elfogadtattam magammal.
Elfogadni ezt, tudtam, hogy vigyáznom kell magamra, és meg kell védenem azt az egyet, akit szeretek,
még akkor is, ha nem lehetek velük. Erősnek kell lennem.
„Az érdeklődés a maradásról nem feltűnő,” mondta Edward, csikorgatva közbe a fogait, de most
Carlisle-ra nézett. „Azt javaslom, halasszuk el ezt a beszélgetést legalább addig, amíg Bella befejezi a
gimit és elköltözik Charlie házából.”
„Ez ésszerű kérés, Bella.” Mutatott rá Carlisle
Charlie reakciójára gondoltam, amikor felkel ma reggel, ha – mindezek után az élet keresztültette őt
Harry elvesztésén, a múlthéten, azután keresztültettem őt a megmagyarázatlan eltűnésemen – üresen
találja az ágyamat. Charlie ennél jobbat érdemel. Ez csak egy kicsivel lenne több idő, az érettségi már
nincs messze.
Összehúztam az ajkaim. „Még megfontolom.”
Edward lepihent. Az állkapcsa szétnyílt.
„Talán haza kellene, hogy vigyelek,” mondta, most már csendesebben, de tisztán és gyorsan hogy
kivigyen már innen. „Csak elővigyázatosságból, Charlie hamarosan felkel.”
Carlisle-ra néztem. „Érettségi után?”
„Szavamat adom.”
Vettem egy mély lélegzetet, mosolyogtam, és Edwardhoz fordultam. „Oké, hazavihetsz.”
Edward kirohant velem a házból, mielőtt Carlisle megígérhetett volna nekem valami mást is.
Felvett a hátára, így nem láthattam mi tört szét a nappaliban.
Ez egy csendes hazautazás volt. Győzelmet és önelégültséget éreztem. Ijedséget is, természetesen, de
próbáltam nem gondolni arra a részre. Nem lett volna jó aggódni a fájdalom miatt – fizikai vagy az
érzelmi miatt – szóval nem aggódtam. Nem, amíg nem kellett.
Amikor megérkeztünk a házamhoz, Edward nem állt meg. Felrohant a falon, majd át az ablakon, fél
másodperc alatt. Azután leszedte a nyakáról a kezeimet és leültetett az ágyra.
Azt hittem van egy nagyon jó ötletem, hogy mire gondolhat, de az arckifejezése meglepett. Düh
helyett, kiszámítható volt. Csendesen lépdelt vissza és tovább, át a sötét szobámon, miközben őt
figyeltem növekvő gyanúval.
„Bármit is tervezel, nem fog működni.” Mondtam neki
„Shh. Gondolkozom.”
„Uh” nyögtem, átdobva magam az ágyon, majd a fejemre húztam a paplant.
Nem volt semmilyen hang, de egyszer csak itt volt mellettem. Visszarántotta a rejtekhelyem, így már
látott. Mellettem feküdt. Felnyúlt a kezével, hogy elsöpörje a hajam az arcomból.
„Ha nem bánod, szeretném, ha kevésbé rejtenéd el az arcod. Olyan sokáig éltem nélküle, ahogy csak
tudtam. Most... Mondj meg valamit.”
„Mit?” kérdeztem vonakodóan
„Ha bármit megkaphatnál a világon… bármit, mi lenne az?”
Éreztem a kételkedést a szemeimen. „Te.”
Megrázta a fejét türelmetlenül. „Valami olyat, ami még nem a tiéd.”
Nem voltam biztos benne mire akar rávezetni, ezért gondosan átgondoltam mielőtt válaszoltam.
Felhoztam valami olyat, ami igaz is, meg teljesen lehetetlen.
„Azt akarom… hogy ne Carlisle csinálja. Azt akarom, hogy Te változtass át.”
Óvatosan figyeltem a reakcióját, még több dühre számítva, mint ami a házában volt. Meglepődtem,
hogy az arckifejezése nem változott. Még mindig számító, gondolatba merült volt.
„Mit tennél meg ezért?”
Nem tudtam hinni a füleimnek. Csak bután néztem a nyugodt arcára, és kiböktem a választ mielőtt
gondolkodhattam volna.
„Bármit.”
Halványan elmosolyodott, majd összehúzta az ajkait. „5 év?”
Az arckifejezésem elcsavarodott a bánat és a borzadás között.
„Azt mondtad bármit.” Emlékeztetett
„Igen, de… ki fogod használni az időt, hogy kitalálj valami más megoldást erre. Addig kell ütnöm,
amíg forró a vas. Emellett túl veszélyes embernek lenni – számomra, legalábbis. Szóval bármit, de ezt
nem.”
Összeráncolta a homlokát. „3 év?”
„Nem!”
„Ez egyáltalán nem ér meg neked semmit?”
Arra gondoltam mennyire akarom én ezt. Jobban, hogy tartsam a pókerarcot. Eldöntöttem, és nem
fogom tudatni vele hogy milyen sokat jelent ez nekem. Ez nagyobb befolyást adhat nekem. „6
hónap?”
Forgatta a szemeit. „Nem elég jó.”
„1 év.” Mondtam „Ez a határ.”
„Legalább adj két évet.”
„Nem lehet. 19-ig megcsinálom. De nem megyek közelebb 20-hoz. Ha te örökre tizenéves maradsz,
akkor én is.
Egy percig gondolkodott. „Oké, felejtsük el a korhatárokat. Ha azt akarod, hogy én legyek az egyetlen
– találkoznod kell egy feltétellel.
„Feltétel?” a hangom egyenletes volt „Milyen feltétel?”
A szemei óvatosak lettek - lassan beszélt „Házasodj velem össze először.”
Csak bámultam rá, vártam… „Oké, mi a csattanó?”
Sóhajtott. „Megsebesíted az egóm, Bella. Én csak felajánlom neked, te meg azt hiszed, hogy ez egy
vicc.”
„Edward, kérlek, legyél komoly.”
„Száz százalékig komoly vagyok.” Csak bámult engem a vicc jele nélkül az arcán.
„Oh, gyerünk.” Mondtam a hisztéria szélén a hangomban. „Csak 18 vagyok.”
„Hát, én közel 110. Itt az ideje, hogy megállapodjak.”
Arrébb néztem, ki a sötét ablakon, próbáltam kontrolálni a pánikot mielőtt kitört volna rajtam.
„Nézd, a házasság nem pontosan olyan nagy prioritású a listámon. Ez valahogy a halál csókja volt
Renee-nek és Charlie-nak.”
„Érdekes válogatása a szavaknak.”
„Tudod, hogy értem.”
Mélyet lélegzett. „Kérlek nehogy azt mondd hogy félsz az elkötelezettségtől.” A hangja kétségbe vonó
volt, és megértettem mire gondolt.
„Nem pontosan,” biztosítottam „Én… Renee-től félek. Van néhány erős véleménye a házasságról, 30
előtt.
„Mert inkább azt akarja, hogy legyél örökre átkozott, mint házas.” Sötéten nevetett
„Azt hiszed, viccelsz.”
„Bella, ha összehasonlítod az elkötelezettség szintjét a házassági egybekelés között, hogy elcseréld a
lelked, egy örökkévalóságért, mint egy vámpír…” megrázta a fejét „Ha nem vagy elég bátor hogy
összeházasodj velem, aztán – „
„De,” szakítottam félbe „Mi van, ha megcsinálom? Mi van, ha azt mondom, hogy tegyél engem is a
vegák közé most? Átváltozhatnák vámpírrá 3 nap alatt?”
Mosolygott, a fogai felvillantak a sötétben „Bizonyára,” mondta „Hozom az autómat.”
„Francba.” Morogtam „Adok neked 18 hónapot.”
„Nincs alku.” Mondta vigyorogva „Szeretném ezt a feltételt.”
„Rendben. Carlisle-nak kell megcsinálnia, miután leérettségiztem.”
„Ha tényleg ezt akarod.” Vonta meg a vállát, és a mosolya teljesen angyali lett
„Lehetetlen vagy” nyögtem „Egy szörnyeteg”
Nyelt egyet. „Ezért nem akarsz velem összeházasodni?”
Megint nyögtem egyet
Közelebb húzott; az éj-sötét szemei megolvadtak, parázslottak, és összetörték a koncentrációmat.
„Kérlek, Bella?” Lehelte
Egy percre elfelejtettem, hogy kell lélegezni. Mikor magamhoz tértem, gyorsan megráztam a fejem,
hogy kitisztítsam a hirtelen jött felhőket az elmémből.
„Jobb lett volna, ha lenne időm a gyűrűig.”
„Nem! Nincs gyűrű!” Szinte üvöltöttem
„Na, most megcsináltad.” Suttogta
„Hoppá.”
„Charlie felkelt. Jobb, ha lelépek.” Mondta lemondással
A szívem abbahagyta a dobogást.
Mérlegelte az arckifejezésem egy másodpercig. „Gyerekes lenne tőlem, ha elbújnék a mosdóban?”
„Nem.” Suttogtam „Maradj. Kérlek.”
Edward mosolygott, majd eltűnt.
Kavarogtam a sötétségben, ahogy vártam Charlie-t hogy megnézzen. Edward pontosan tudta mit fog
csinálni, én meg hajlandó voltam meglepődést tettetni, ami a trükk része volt. Természetesen, volt
nekem a Carlisle-os választásom, de most hogy tudtam, hogy van egy lehetőség, hogy Edward
átváltoztat magának, nagyon akartam. Ő egy ilyen csaló volt.
Az ajtóm kinyílt.
„Jó reggelt apa.”
„Oh, szia, Bella.” Zavarba jött a rajtakapás miatt „Nem tudtam, hogy felébredtél.”
„Igen, csak vártalak, hogy felébressz, hogy el tudjak menni, fürödni.” Kezdtem felkelni
„Várj,” mondta Charlie és felkapcsolta a villanyt. Megvakultam a hirtelen világosságtól, és gondosan
távol tartottam a szemem a mosdótól. „Beszéljünk egy percet először.”
Nem tudtam kontrolálni a grimaszom. Elfelejtettem kérdezni Alice-től egy jó ki fogást.
„Tudod, hogy bajban vagy.”
„Igen, tudom.”
„Én csak majdnem megőrültem az utolsó 3 napban. Hazajöttem Harry temetéséről, Te meg elmentél.
Jacob csak annyit mondott, hogy elfutottál Alice Cullennel, és, hogy úgy gondolta hogy bajban vagy.
Nem hagytál nekem számot, és nem hívtál. Nem tudtam hol vagy, vagy mikor – vagy ha – jössz haza.
Van egyáltalán fogalmad róla hogy… mennyire…” Nem tudta befejezni a mondatot. Mérgesen
lélegzett egyet aztán váltott. „Tudsz adni egy okot, hogy mért ne kéne most azonnal hajóra raknom
téged Jacksonwillbe?”
A szemeim összeszűkültek. Szóval ez fenyegetés akart lenn? Ketten tudják játszani ezt a játékot.
Felültem és lehúztam magamról a paplant. „Mert nem fogok elmenni.”
„Várjon csak egy percet, fiatal hölgy,”
„Nézd, apa, teljes felelősséget vállalok a tetteimért. Meg csinálok minden házimunkát, mosást meg
mosogatást, amíg úgy gondolod, hogy tanultam a leckéből. És azt hiszem, igazad van legbelül, ha ki
akarsz rúgni - de ettől még nem fogok visszamenni Floridába.”
Az arca vörös lett. Vett egy mély lélegzetet, mielőtt válaszolt.
„Elmagyaráznád, hol voltál?”
Picsába… „Ez egy… váratlan esemény volt.”
Felhúzta a szemöldökét a várakozástól, az én pompás magyarázatomtól.
Feltöltöttem az arcomat levegővel, majd hangosan kifújtam. „Nem tudom, mit mondhatnék neked,
apa. Ez igazából egy félreértés volt. Amit mondtak…”
Gyanakodva várt.
„Nézd, Alice elmondta Rosalie-nak hogy leugrottam a szikláról…” Őrjöngően igyekeztem, hogy közel
tartsam az igazsághoz, ahogy lehetséges a tehetetlenségemet, hogy a meggyőző hazugságom ne ássa
alá a kifogásom, de mielőtt folytathattam volna, Charlie arckifejezésétől eszembe jutott, hogy ő nem is
tud semmit a szikláról.
Még nagyobb hoppá. Mintha nem lennék már eléggé pirult.
„Lehet nem beszéltem még neked erről.” Fulladoztam „Ez semmiség volt. Csak Jake-kel úsztam.
Egyébként, Rosalie elmondta Edwardnak, ő meg szomorú lett. Rosalie úgy állította be, hogy véletlenül
úgy hangzott, mintha meg akartam volna ölni magam, vagy valami. Edward nem vette fel a telefonját,
és Alice elrángatott… L.A.-be, hogy személyesen megmagyarázzuk.” Megvontam a vállam, szörnyen
remélve, hogy nem fogja zavarni a botlásom, amit hiányolna a ragyogó magyarázatomból, amiről
gondoskodtam.
Charlie arca megfagyott. „Megpróbáltad megölni magad, Bella?”
„Nem, természetesen nem, csak szórakoztunk Jake-kel. Sziklaugrás. A La Push-i kölykök mind ezt
csinálják. Ahogy mondtam, ez semmiség.”
Charlie arca felforrósodott – a fagyotól a dühtől forrtig. „Mi van ezzel az Edward Cullennel amúgy?”
ugatta „Otthagyott téged minden szó nélkül.”
Félbeszakítottam. „Még egy félreértés.”
Az arca újra elvörösödött. „Szóval visszajön?”
„Nem tudom mi a pontos terv. Szerintem mindegyikük.”
Megrázta a fejét, az ere lüktetett a homlokán. „Azt akarom, hogy tartsd magad távol tőle, Bella. Nem
bízok meg benne. Meg rohadhat érted. Nem fogom megengedni, hogy megint megrontson téged.”
„Jó,” mondtam kurtán
Charlie hátra dőlt a sarkain. „Oh” - összezavarodott egy másodpercre – hangosan kilehelve
meglepetésében. „Azt hittem ez nehezebb lesz.”
„Az is.” Egyenesen a szemeibe néztem „Úgy értettem, hogy jó, hogy el fogok költözni.”
Kidülledtek a szemei. A döntésem megingott, ahogy elkezdtem aggódni az egészségéért. Nem volt
fiatalabb Harrynél…
„Apa, nem akarok elköltözni,” mondtam lágyabb hangnemben „Szeretlek. Tudom, hogy aggódsz, de
bíznod kell benne. Lazítanod kell Edwardon, ha azt akarod, hogy maradjak. Akarod, hogy itt éljek,
vagy nem?”
„Ez nem fair, Bella. Tudod, hogy azt akarom hogy maradj.”
„Akkor legyél kedves Edwraddal, mert ő ott lesz, ahol én vagyok.” Mondtam bizakodással. A
bizalmam a vízkeresztemben erős volt.
„Nem az én fedelem alatt.” Dühöngte Charlie
Sóhajtottam egy mélyet. „Nézd, nem fogok adni neked több ultimátumot ma este- vagy asszem ma
reggel. Csak gondold át ezt egy pár napig, oké?”
„Bella,”
„Gondold át.” Bizonygattam „és miközben ezt csinálod, adnál nekem egy kis egyedüllétet? Tényleg
szükségem van egy fürdésre.”
Charlie arca a lila egy furcsa árnyalta lett, de elment, becsapva az ajtót maga mögött. Hallottam, ahogy
mérgesen lépdelt le a lépcsőn.
Ledobtam a paplanom, és Edward már itt is volt. A hintaszékben ült, mintha végig jelen lett volna.
„Bocs, emiatt.” Suttogtam
„Igazából ennél sokkal rosszabbat érdemlek.” Motyogta „Ne kezdj bele semmibe Charlie-val fölöttem,
kérlek.”
„Ne aggódj emiatt.” Leheltem, miközben összeszedtem a fürdőszobai cuccaimat és felhúztam egy
tiszta ruhát. „Pontosan annyira fogom, amennyire szükséges. Vagy azt próbáltad elmondani, hogy nem
tudok sehova se elköltözni?” Kitágítottam a szemeim hamis ijedséggel.
„Beköltöznél egy vámpírokkal teli házba?”
„Valószínűleg az a legbiztonságosabb hely olyanok számára, mint én. Emellett…” vigyorogtam „Ha
Charlie kirúg, nem lesz szükséges megvárni az érettségi végét, nem igaz?”
Összeszorította az állkapcsát. „Annyira lelkes az örök kárhozatalért.” Morogta
„Tudod, hogy nem igazán hiszel ebben.”
„Oh, nem én?” Füstölögtem
„Nem.”
Mérgesen nézett rám, majd el akart kezdeni beszélni, de közbe vágtam.
„Ha tényleg azt hitted, hogy elvesztetted a lelked, amikor megtaláltalak Volterrában, azonnal rá kellett
volna, jönnöd mi történik, ahelyett hogy arra gondolsz, hogy mindketten együtt meghaltunk. De te
nem – azt mondtad elképesztő, Carlisle-nak igaza volt.” Emlékeztettem diadalmasan „Ezek után is van
benned remény.”
Most az egyszer, Edward szótlan maradt.
„Szóval reménykedjünk csak mind a ketten, rendben?” Ajánlottam „Ez nem számít. Ha maradsz, nincs
szükségem a mennyországra.”
Lassan felkelt, és odajött, hogy rárakja kezét mind a két oldalára az arcomnak, miközben a szemembe
nézett.
„Örökre.” Fogadta meg, még mindig kicsit döbbenten.
„Ez minden, amit kérek.” Majd felálltam a lábaimra, hogy hozzá tudjam nyomni az ajkaim az övéhez.