23. AZ IGAZSÁG:
Úgy éreztem, hogy már nagyon régóta alszom—a testem elzsibbadt mintha egész idő alatt egyszer
sem mozdultam volna meg.
Az elmém teljesen kába és lassú volt; furcsa, színes álmok—álmok és rémálmok— kavarogtak a
fejemben. És olyan élethűek voltak.
A szörnyű és pompás álmok egyetlen nagy kavalkáddá vegyültek. Mindkét zavarba ejtő álomban volt
egyfajta türelmetlenség és félelem, amikor a lábad nem mozog elég gyorsan… és rengeteg szörny vett
üldözőbe, vörös szemű démonok, amik még ijesztőbbek voltak a finomkodó modorukkal.
Habár az álom még élénken élt bennem—nem emlékeztem a nevekre. De a legerősebb, legtisztább
rész nem a rémület volt.
A legtisztább az angyal volt.
Nehéz volt elengedni, és csak felébredni.
Ez az álom nem akart eltűnni az álmok börtönében, ahova azokat száműztem, amiket nem akartam
többé látni.
Harcoltam ellene miközben egyre jobban visszanyertem az éberségem és a valóságra koncentráltam.
Nem emlékeztem, hogy milyen nap van, de biztos voltam benne, hogy vagy Jacob vagy a suli vagy a
munka vagy valami más vár rám. Lassan belélegeztem és azon tűnődtem, hogy fogok még egy nappal
szembenézni.
Valami hideg lágyan megérintette a homlokomat.
Még jobban összeszorítottam a szememet. Úgy tűnt még mindig álmodok, de már-már
természetellenesen igazinak éreztem az érintést.
Már olyan közel voltam a felébredéshez… csak másodpercekre, és akkor minden eltűnne.
De észrevettem, hogy túlságosan is valódinak érzem, túl valódi, ahhoz hogy igaz legyen.
A kőkemény karok, amiket képzeltem átkaroltak, de túl szilárdak voltak. Ha hagyom, hogy tovább
fajuljon a dolog, akkor később nagyon meg fogom bánni. Egy lemondó sóhajjal kinyitottam a szemem
hogy elűzzem az illúziómat.
"Oh!" Levegő után kapkodva dörgöltem a szemem.
Nos, nyilvánvalóan, túl messzire mentem; hatalmas hiba volt, hogy hagytam, hogy a képzelgéseim
kicsússzanak a kezemből.
Oké, na jó a "hagytam" nem a legjobb szó. Inkább kényszerítettem, hogy kicsússzon—a
hallucinációim után rohantam—és ez már túl sok volt az elmémnek.
Kevesebb, mint fél másodperc alatt rájöttem, hogy ugyan teljesen elmebeteg vagyok, de élvezem a
látomásaimat.
Megint kinyitottam a szemem—és Edward még mindig ott volt, a tökéletes arca csak pár centire volt
tőlem.
"Megijesztettelek?" kérdezte halk, aggodalmasan hangon. Ez az illúzió nagyon jól csinálja. Az arca, a
hangja, az illata mindene—sokkal jobb, mint amikor fuldokoltam. A képzeletem gyönyörű
koholmánya ijjedten nézte az arckifejezésem változásást. A szembogara szurokfekete volt, alatta sötét
lila szerű árnyékokkal. Ez kicsit meglepett, általában az hallucinációmban Edward nem volt ilyen
éhes.
Pislogtam kettőt, kétségbeesetten próbáltam visszaemlékezni, hogy mi volt az utolsó valós dolog,
amiben még biztos voltam.
Alice is az álmom része volt, és azon tűnődtem, hogy tényleg visszajött-e vagy csak afféle bevezető
volt az álom folytatásához.
Azt hiszem visszajött, aznap amikor majdnem megfulladtam…
"Oh, a francba" krákogtam. A torkom kiszáradt az alvástól.
"Mi a baj, Bella?"
Gondterhelten ráncoltam a homlokom. Az arca még aggodalmasabb lett mint az elöbb.
"Meghaltam, ugye?" nyöszörögtem. "Megfulladtam. A francba, a francba, a francba! Ez romba dönti
Charliet."
Edward összhúzta a szemöldökét. "Nem vagy halott."
"Akkor miért nem ébredek fel?" kérdeztem kihívóan.
"Ébren vagy, Bella."
Megráztam a fejem. "Persze, persze. Azt akarod, hogy ezt gondoljam. És akkor még rosszabb lesz,
amikor tényleg felébredek. Ha felébredek, ami nem fog megtörténni, mert meghaltam. Ez rettenetes.
Szegény Charlie. És Renee és
Jake…" megrémültem attól, amit tettem.
"Most már értem, te összekeversz engem egy rémálommal. Villantott egy sötét mosolyt felém."De el
sem tudom képzelni, hogy mit tettél, amiért a pokolban végezted. Gyilkosságokat követtél el amig
nem voltam itt?"
Grimaszoltam. "Természetesen nem. Ha én a pokolban lennék, akkor te nem lennél itt."
Felsóhajtott.
A fejem kezdett kitisztulni. A tekintetem levettem az arcáról—bár vonakodva—egy pillanatra a sötét,
nyitott ablakra néztem aztán megint vissza rá. Eszembe jutott néhány részlet… és éreztem, hogy enyhe
szokatlan pirulás terjedt szét az arcomon, miközben rájöttem hogy Edward igazán, tényleg itt van
mellettem, és egy csomó időt elpocsékoltam, azzal hogy úgy viselkedtem, mint egy idióta.
"Akkor minden megtörtént?" Szinte lehetetlen volt úgy felfognom az álmomat, mintha valóság lett
volna. Nem tudtam napirendre térni felette.
"Hát az attól függ." Mosolygott Edward még mindig ridegen. "Ha arra gondolsz, hogy majdnem
lemészároltak minket Olaszországban, akkor igen."
"Milyen furcsa," elmerengtem. "Tényleg Olaszországban voltam. Tudtad, hogy még sosem jártam
messzebb, mint Albuquerque?"
Forgatta a szemét. "Talán aludnod kéne még egy kicsit. Nem vagy valami összefüggő."
"Nem vagyok fáradt." Most már mindenre tisztán emlékeztem. "Mennyi az idő? Hány órát aludtam?"
"Hajnali egy van. Úgyhogy, körülbelül 14 órát aludtál."
Kinyújtózkodtam, amíg beszélt. Olyan merev voltam.
"Charlie?" kérdeztem.
Edward ráncolta a homlokát. "Alszik. Valószinüleg tudnod kéne, hogy épp most szegem meg a
szabályokat. Na jó, nem technikailag, mert csak azt mondta, hogy soha többé ne lépjem a háza ajtaját
és én az ablakon át jöttem…..de attól még a szándéka világos."
"Charlie eltított a háztól?" kérdeztem, és a kétkedésem gyorsan átcsapott haragba.
Szomorúan nézett rám. "Mi mást vártál?"
A szemeim haragtól izzottak. Lesz pár szavam az apámhoz—talán itt az ideje, hogy emlékeztessem,
hogy már nagykorú vagyok. Persze ez csak jogilag számít. Semmilyen oka nem lehet az eltiltásra.
Kevésbé fájdalmas tárgyra tereltem a gondolataimat.
"Mi a történet?" Kérdeztem mohón, de ugyanakkor kétségbeesetten próbáltam a beszélgetést átlagos
hangnemben folytatni, hogy uralkodjak magamon, és ne ijesszem el az eszeveszett kíváncsiságommal,
ami belülről marcangolt.
"Hogy érted?"
"Hát hogy mit mondok Charlienak? Hogy miért tűntem el… mennyi ideig is voltam távol?"
Megpróbáltam összeszámolni a fejemben.
"Csak 3 napig." A szemei ősszűkültek, de most már sokkal természetesebben mosolygott. "Igazából,
azt reméltem, hogy van valami jó magyarázatod. Nekem ötletem sincs."
Felnyögtem. "Hát ez mesés."
"Nos, talán Alice majd előrukkol valamivel," próbált vigasztalni.
És én teljesen meg is vigasztalódtam. Kit érdekel, hogy mivel kell megbirkóznom később? Minden
egyes másodperc, amit itt töltött velem—olyan közel, hogy láttam, ahogy a tökéletes arca halványan
ragyogott az ébresztőórám fényében—értékes volt és nem akartam elpocsékolni.
"Szóval," kezdtem a legkevésbé fontos—habár életbevágóan érdekes—kérdéssel.
Biztonságosan haza lettem szállítva, és bármelyik pillanatban eldöntheti, hogy elhagy. Beszéltetnem
kellett őt. És emellett ez az átmeneti mennyország nem volt tökéletes a hangja nélkül. "Mit csináltál 3
nappal ez előttig?"
Az arca rögtön elővigyázatos lett. "Semmi izgalmasat."
"Hát persze," motyogtam.
"Miért nézel így?"
"Nos…" megfontoltan elhúztam a számat.
"Ha mégis csak egy álom lennél, akkor pontosan ezt mondtad volna. A fantáziám biztos kifogyott a
tartalékaiból."
Felsóhajtott. "Ha elmondom, elhiszed végre, hogy nem egy rémálomban vagyunk?"
"Rémálom!" Ismételtem gúnyosan. A válaszomra várt. "Talán," válaszoltam néhány másodpernyi
gondolkodás után.
"De, csak ha elmondod."
"Hát én… vadásztam."
"Ez a legjobb, amid van?" Kritizáltam. "Ez határozottan nem bizonyítja, hogy ébren vagyok."
Habozott, aztán lassan választékosan kezdte. "Nem ételre vadásztam… igazából kipróbáltam magam,
mint egy… nyomkövető. Nem vagyok túl jó benne."
"Mi után nyomoztál?" Kérdeztem érdeklődve.
"Semmi után, aminek lett volna eredménye." A szavai nem illetek össze az arckifejezésével;
kényelmetlenül és zavartan nézett.
"Nem értem."
Megint tétovázott; az arca, amit megvilágított az éjjeli órám halványzöld fénye kissé eltorzult.
"Én—" vett egy mély lélegzetet. "Tartozom neked egy bocsánatkéréssel.
Nem, persze sokkal többel tartozom.
De tudnod kell,"—a szavai olyan gyorsan záporoztak, hogy emlékeztetett rá, amikor néha-néha
zaklatottan beszélt és erősen kellett koncentrálnom, hogy minden szót elcsípjek—"hogy fogalmam
sem volt róla.
El sem tudtam képzelni, hogy ekkora zűrzavart hagyok magam után. Azt hittem itt biztonságban
leszel. Igazán nagy biztonságban.
Nem is sejtettem, hogy Victoria,"—lebiggyesztette az ajkát, amikor kimondta a nevet—"visszajön.
Beismerem, hogy akkor, amikor először láttam, sokkal nagyobb figyelmet szenteltem James
gondolatainak.
De azt nem láttam, hogy Victoria így fog reagálni. Nem tudtam, hogy ilyen közel álltak egymáshoz.
Azt hiszem, most már tudom, hogy miért—annyira bízott Jamesben, fel sem merült benne hogy James
elbukik. Ez a túlzott bizalom árnyékolta be az érzelmeit iránta—és emiatt nem láttam annak a
mélységeit.
"Nincs arra semmilyen mentség, hogy mit hagytam itt neked, amivel szembe kellett nézned. Amikor
hallottam, hogy mit mondtál Alicenak—és hogy ő maga mit látott—amikor rájöttem, hogy az életedet
éretlen és szeszélyes vérfarkasok kezébe kellett tenned, a legrosszabb dolog, ami kint ólálkodik
Victorián kívül—megremegett és a szóáradat abba maradt egy pillanatra.
"Kérlek, tudnod kell, hogy minderről fogalmam sem volt. Rosszul vagyok, még most is hogy
biztonságban látlak és érezlek a karjaimban. Én vagyok a legnyomorúságosabb—"
"Állj," szakítottam félbe.
Elgyötört szemekkel nézett rám, miközben próbáltam megtalálni a megfelelő szavakat—a szavakat,
amik megszabadítanák a képzelt kötelezettségektől, amik annyi fájdalmat okoznak neki.
Nagyon nehezen mondtam ki őket. Nem is tudtam, hogy ki tudom-e őket mondani, anélkül hogy
megbicsaklana hangom. De meg kellet próbálnom. Nem akartam bűntudat és fájdalom forrás lenni az
életében. Boldognak kell lennie, nem számít, hogy milyen áron.
Pedig igazán reméltem, hogy elhalaszthatjuk ezt a részét a beszélgetésnek, mert így csak még
hamarabb vége lesz mindennek.
A sok havi gyakorlásom, hogy normális legyek Charlie kedvéért megtette a hatását, és nyugodt arccal
kezdtem hozzá.
"Edward," mondtam. A neve égette a torkomat. Éreztem a lyuk szellemét, ami csak arra vár, hogy
megint felszakíthassa a mellkasom, amikor Edward eltűnik. Nem igazán tudtam, hogy ezúttal hogy
fogom túlélni.
"Most hagyd ezt abba. Nem gondolkodhatsz így a dolgokról. Nem hagyhatod, hogy ez a… ez a
bűntudat irányítsa az életed.
Nem vállalhatod magadra a felelősséget mindenért, ami velem történik. Egyik sem a te hibád volt,
ezek csak részei annak az életnek, ami az enyém. Úgyhogy ha a busz elé lépek vagy bármi is lesz a
következő, meg kell értened, hogy nem a te feladatod, hogy magadat okold.
Nem rohanhatsz csak úgy Olaszországba, mert rosszul érzed magad, amiért nem mentettél meg. Még
ha azért is ugrottam volna le a szikláról, mert meg akartam halni, akkor is az én döntésem lett volna és
nem a te hibád. Tudom, hogy benne van a… a természetedben, hogy magadat hibáztasd mindenért, de
nem hagyhatod, hogy ilyen extrém dolgokat művelj! Ez nagyon felelőtlen—gondolj csak Esmére és
Carlislera és—"
Már a kifulladás szélén álltam. Megálltam, hogy vegyek egy mély lélegzetet, és hogy lenyugtassam
magam. Meg kell szabadítanom őt. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy több ilyen nem fog történni.
"Isabella Marie Swan," suttogta, a legfurcsább kifejezés suhant át az arcán. Szinte dühösen nézett.
"Te azt hiszed, hogy azért kértem meg a Volturit hogy öljön meg, mert bűntudatom volt?"
Éreztem az üres érthetetlenséget az arcomon. "Nem azért?"
"Mert bűntudatom volt? Mérhetetlenül. Jobban, mint azt el tudod képzelni."
"Akkor… mit akarsz mondani? Nem értem."
"Bella, azért mentem a Volturihoz mert azt hittem, hogy meghaltál” mondta lágyan, de indulatos
szemekkel. "Még ha semmi közöm sem lett volna a halálodhoz"—megremegett, ahogy az utolsó szót
suttogta—"még ha nem is az én hibám lett volna, akkor is elmentem volna Olaszországba.
Valószínűleg sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem—közvetlenül Alice-val kellett, volna
beszélnem, ahelyett hogy elfogadtam másodkézből az információt. De komolyan, mit gondolhattam
volna, amikor a fiú a telefonba azt mondta, hogy Charlie a temetésre ment??
Mik az esélyek?
"Az esélyek…" motyogtam zavartan. A hangja olyan halk volt, hogy nem voltam biztos benne hogy
jól értem, amit mond.
Az esélyek mindig közénk állnak. Hibák hegyén, hátán. Soha többet nem kritizálom Romeót.
"De még mindig nem értem," mondtam. "Ez az egész? És akkor mi van?"
"Már megbocsáss, tessék?"
"És akkor mi van, ha meghaltam?"
Kétkedően bámult rám egy hosszú pillanatig, mielőtt válaszolt volna.
"Nem emlékszel, hogy mit mondtam régebben?"
"Mindenre emlékszem, amit mondtál."Beleértve azokat a szavakat is, amik érvénytelenítették az
összes többit.
A hűvös ujját az ajkamhoz érintette. "Bella, úgy tűnik te tévedés áldozata vagy." Behunyta a szemét és
megrázta a fejét egy fél mosollyal a gyönyörű arcán. Ez nem egy boldog mosoly volt.
"Azt hittem, hogy világosan elmagyaráztam neked. Bella, én nem élhetek egy olyan világban, ahol te
nem létezel.”
"Én…" a fejem kóválygott miközben a megfelelő szót kerestem. "Én összezavarodtam." Ez idevágott.
Nem értettem, hogy mit mond.
Mélyen a szemembe nézett őszinte és komoly tekintettel. "Jó hazudozó vagyok, Bella, Annak kell
lennem."
Megdermedtem, az izmaim leblokkoltak. A mellkasom hibás része felizzott, a fájdalomtól nem tudtam
lélegezni.
Megfogta a vállam, hogy enyhítsen a merev testtartásomon. "Hagy fejezzem be! Jó hazudozó vagyok,
akárcsak te; hogy olyan hamar elhitted." Összerezzent. "Egyszerűen… gyötrelmes volt."
Még mindig dermedten vártam.
"Amikor az erdőben voltunk, amikor búcsút vettem tőled—"
Nem akartam emlékezni. Küzdöttem, hogy a jelenben maradjak.
"Nem akartál elengedni," suttogta. "Észrevettem. Nem akartam megtenni—úgy éreztem, hogy
belehalok—de tudtam, hogyha nem győzlek meg, hogy már nem szeretlek, akkor csak még tovább
tartott volna, hogy túljuss rajtam. Azt reméltem, hogyha azt hiszed, hogy én továbbléptem, akkor majd
te is úgy teszel.
"Egy nyílt szakítás," suttogtam, de a számat alig nyitottam ki.
"Pontosan. De sose képzeltem, hogy olyan könnyű lesz megtenni! Azt hittem, hogy szinte lehetetlen—
azt hittem, hogy olyan biztos vagy az igazságban, hogy órákba telik, majd amíg a hazugságom magját
elültetem a fejedben.
Hazudtam, és nagyon sajnálom—sajnálom, mert megbántottalak és sajnálom, mert hiábavaló
erőfeszítés volt. Ne haragudj, hogy nem tudtalak megvédeni attól, ami vagyok. Hazudtam, hogy
megmentselek, de nem működött.
Sajnálom.
"De hogy hihettél nekem? Az után hogy több ezerszer mondtam, hogy szeretlek, hogy hagyhattad,
hogy egy szó elpusztítsa minden belém vetett bizalmadat?
Nem válaszoltam. Túlságosan sokkos állapotban voltam, ahhoz hogy értelmesen válaszoljak.
"Láttam a szemeidben, hogy tényleg elhitted, hogy már nem akarlak többé. A legképtelenebb,
nevetséges ötletet—hogy bármilyen módja van, annak hogy nélküled létezzem!
Még mindig dermedten ültem. A szavai felfoghatatlanok voltak, mert egyszerűen lehetetlen volt, amit
állított.
Megrázta a vállamat, nem nagyon, de eléggé hogy a fogaim összekoccanjanak.
"Bella," sóhajtott. "Komolyan, mit gondoltál!"
És akkor elkezdtem sírni. A könnyek előtörtek és végigcsorogtak az arcomon.
"Tudtam," sírtam. "Tudtam, hogy álmodok."
"Hihetetlen vagy," mondta és felnevetett—a nevetése zavart volt. "Hogy vehetnélek rá, hogy higgy
nekem? Nem alszol és nem vagy halott. Itt vagyok és szeretlek. Mindig is szerettelek és mindig
szeretni foglak. Minden egyes másodpercben, amikor távol voltam, csak rád gondoltam és magam elé
idéztem az arcod. Amikor azt mondtam, hogy nem akarlak az a legnagyobb istenkáromlás volt.”
Megráztam a fejem, miközben a szemem sarkából folytak a könnyek.
"Nem hiszel nekem, ugye?" Suttogta, és most sápadtabb volt, mint általában—még a halvány fényben
is láttam.
"Miért hiszed el a hazugságot és az igazságot miért nem?"
"Mert sose volt értelme számodra hogy szeress engem," magyaráztam elfúló hangon. "Ezt mindig is
tudtam."
A vékony vonallá szűkültek miközben az állkapcsát összeszorította.
"Bebizonyítom, hogy ébren vagy," ígérte.
Nyugodtan erős kezébe vette az arcomat, figyelmen kívül hagyva az erőlködésemet, amikor el akartam
húzni a fejem.
"Kérlek ne," suttogtam.
Megállt, az ajkai csak pár centire voltak az enyémtől.
"Miért ne?" Kérdezte. A lehelete simogatta az arcom, és teljesen beleszédültem.
"Amikor felébredek"—kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, úgy hogy helyesbítettem—"oké, felejtsük
el—szóval, amikor te megint elhagysz, anélkül is épp elég fájdalmas lesz."
Visszább húzódott egy centivel hogy a szembe nézzen.
"Tegnap, akárhányszor megérintettelek, annyira… vonakodó és elővigyázatos voltál, és most megint.
Tudnom kell miért. Azért mert már elkéstem? Mert túlságosan is bántottalak? Mert tovább léptél,
mint ahogy azt kívántam neked? Eléggé… igazságos lenne. Nem vitatkozom a döntéseddel. Úgyhogy
ne próbáld meg kímélni az érzéseimet, kérlek—csak mond meg kerekperec, hogy szeretsz vagy nem
azok után, amit tettem veled.
Szeretsz még?" Suttogta.
"Milyen idióta kérdés ez?"
"Csak válaszolj. Kérlek."
Mogorván bámultam rá egy percig. "Sose fog megváltozni az, ahogy érzek irántad. Persze, hogy
szeretlek—és semmit sem tehetsz ellene!"
"Csak ennyire voltam kíváncsi."
És a szája már az enyémen volt, nem tudtam küzdeni ellene. Nem azért, mert ezerszer erősebb volt
nálam, hanem azért, mert az ellenállásom szétmállott abban a pillanatban, amikor az ajkunk
találkozott.
Ez a csók nem volt olyan elővigyázatos, mint a régebbiek, amik pont megfeleltek. Még többet
akartam, és én is adtam valamit cserébe.
Visszacsókoltam, a szívem-szaggatottam vert, teljesen ritmus nélkül, miközben egyre szaporábban
vettem a levegőt és mohón beletúrtam a hajába.
Éreztem, ahogy a márvány teste az enyémhez simul és olyan boldog voltam, hogy nem hallgatott rám
—nincs az a fájdalom a világon, amit el ne viselnék ezért.
A kezeivel ugyanúgy simogatta az arcomat, ahogy én az övét, és amikor egy röpke másodpercre az
ajkaink elváltak egymástól, a nevemet suttogta.
Amikor már szédültem, elhúzódott, de csak annyira hogy a fülét a dobogó szívemre tegye.
Csak feküdtem, kábán, és vártam, hogy lassuljon a légzésem.
"Egyébként," vetette közbe. "Nem hagylak el."
Nem mondtam semmit és kétkedést érzett bele a hallgatásomba.
Megemelte a fejét, hogy a szemembe nézzen. "Nem megyek sehová. Nem, nélküled," adta hozzá
komolyan.
"Csak és kizárólag azért hagytalak el, mert azt akartam, hogy esélyed legyen egy normális, boldog
emberi életre.
Láttam, hogy mit tettem veled—állandóan veszélyben voltál miattam, kirántottalak abból a világból,
ahová tartoztál, minden pillanatba kockára tettem az életed, amikor veled voltam.
Úgyhogy meg kellett próbálnom. Valamit tennem kellett és úgy tűnt az egyetlen megoldás az, ha
elhagylak. Ha nem hittem volna azt, hogy így jobb lesz neked, akkor sosem vettem volna rá magam a
távozásra. Sokkal önzőbb vagyok annál.
Te voltál a legfontosabb dolog, amit akartam… amire szükségem volt.
Amit most akarok, és amire szükségem van, az, az hogy melletted legyek, és tudom, hogy sose leszek
elég erős ahhoz, hogy megint elhagyjalak.
Jó sok indokom van, hogy maradjak—hála istennek! Úgy tűnik, nem számít hány mérföldre vagyok
tőled, akkor sem vagy biztonságban."
"Ne ígérj nekem semmit," suttogtam. Ha hagyom magam reménykedni, és aztán szertefoszlik… abba
belehalnék. Ha azok a könyörtelen vámpírok nem tudtak megölni, akkor a remény elvégzi helyettük a
munkát.
Düh fénylett a sötét szemeiben. "Azt hiszed, hogy hazudok neked?"
"Nem—nem hazudsz." Megráztam a fejem, miközben próbáltam logikusan végiggondolni az egészet.
Megvizsgálni azt a feltételezést, hogy szeret engem, miközben tárgyilagosnak kell maradnom elég
nehéz feladat volt, úgyhogy nem estem a remény csapdájába.
"Komolyan gondolod… most. De mi van a holnappal, amikor átgondolod azokat az okokat, amiért
először elhagytál? Vagy a következő hónappal, amikor Jasper kiharap belőlem egy darabot?"
Összerezzent.
Visszagondoltam az utolsó napokra mielőtt elhagyott, próbáltam azon keresztül nézni őket, amiket
most mondott.
Innen nézve, hogy elhagyott miközben még szeretett; most már teljesen más képet mutatott a fagyos
hallgatagsága.
"Nem arról van szó, hogy nem gondoltad át az első döntésedet, ugye?" Találgattam. "A végén úgy is
azt fogod tenni, ami szerinted a leghelyesebb."
"Nem vagyok annyira erős, mint ahogy azt hiszed," mondta. "A jó és a rossz már nem jelent számomra
semmit, akárhogyan is én visszajöttem.
Amikor Rosalie elmondta a híreket, megpróbáltam egy hetet túlélni, vagy egy napot.
Azért küzdöttem, hogy legalább egyetlen óráig kibírjam.
Csak idő kérdése volt—nem túl sok időé—hogy megjelenjek az ablakodnál és a könyörögjek, hogy
bocsáss meg. Most boldogan könyörögnék, ha azt szeretnéd.”
Grimaszoltam. "Legyél komoly, légyszi."
"Ó az vagyok," bizonygatta, miközben engem nézett. "Lennél olyan kedves és meghallgatnád végre,
amit mondani próbálok? Megengednéd, hogy megkíséreljem elmagyarázni, hogy mit jelentesz
nekem?"
Várakozva tanulmányozta az arcomat, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg figyelek-e.
"Előtted Bella, az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de volt néhány csillag
—néhány fénypont… okok az életre…
És aztán keresztülsuhantál az égen, mint egy meteor. Hirtelen minden lángra lobbant, ragyogás töltötte
be az eget, szépség.
Amikor elmentél, amikor a meteor lezuhant, minden elsötétedett. Semmi sem változott, de szememet
elvakította a fény.
És nem láttam csillagokat többé.
És már semminek sem volt értelme."
Hinni akartam neki. De az ÉN életem volt ilyen nélküle, nem pedig fordítva.
"A szemeid majd hozzászoknak," motyogtam.
"Csak az a baj—hogy nem tudnak."
"És mi van azzal, hogy változtatnod kell az életeden?"
A jókedv egyetlen jele nélkül felnevetett. "Csak a hazugság része, kicsim. Semmilyen változtatás nem
űzte volna el a… gyötrő fájdalmadat.
A szívem már majdnem 90 éve nem dobog, de ez más volt. Mintha a szívem csak eltűnt volna—
mintha üres lettem volna.
Olyan volt mintha, minden eltűnt volna belőlem veled együtt."
"Ez vicces," dünnyögtem.
Megemelte a tökéletes szemöldökét. "Vicces? "
"Úgy értem furcsa—mintha csak én lettem volna. Egy csomó darabka eltűnt, belőlem is. Sokáig
képtelen voltam rendesen lélegezni." Tele szívtam a tüdőmet, a nagy érzelem túltengésben.
"És a szívem. Az kétségkívül elveszett."
Behunyta a szemét és megint a mellkasomhoz hajolt, hogy érezze a szívdobogásom. Az arcomat a
hajába temettem, éreztem a bőre puhaságát és a pompás illatát.
"Akkor a nyomkövetés nem egy változtatás volt?" Kérdeztem kíváncsian, hogy eltereljem a
figyelmemet. Nagyon is a reménykedés veszélyében forogtam. Nem lettem volna képes leállítani
magam. A szívem erősen vert a mellkasomban.
"Nem." felsóhajtott. "Az sosem volt változtatás. Csak kötelesség."
" Az mit jelent?"
"Azt jelenti, hogy habár Victoriát nem tartottam veszélyforrásnak azért nem hagyhattam, hogy csak
úgy meglógjon…
De ahogy mondtam, borzasztóan csináltam. Texasig követtem, de aztán rossz nyomon voltam, már
amikor Brazíliába mentem—és ő igazából ide jött." Felnyögött. "Még csak nem is voltam jó
kontinensen!
És mindeközben a legrosszabbtól tartottam—"
"Te Victoriára vadásztál?" Visítottam két oktávval magasabban.
Charlie távoli horkolása megakadt, aztán visszaállt a megszokott ütemébe.
"De nem jól," válaszolta Edward, miközben zavartan fürkészte a felháborodott arcomat. "De ezúttal
sokkal ügyesebb leszek. Nem fogja már sokáig rontani itt a levegőt.”
"Nem… ez a kérdés," mondtam fulladozva. Ez őrültség. Még akkor is, ha Emmet vagy Jasper segít
neki.
Ez rosszabb volt, mint bármelyik másik képzelődésem: Jacob Black csak pár centire áll Victoria
dühös, macskaszerű alakjától. Nem bírtam elviselni, hogy Edward álljon ott, még akkor, sem ha
sokkal sebezhetetlenebb, mint a félig-ember legjobb barátom.
"Túl késő neki. Talán a múltkor hagytam, hogy kicsússzon a kezem közül, de most —"
Félbeszakítottam, próbáltam nyugodnak hangzani. "Nem azt ígérted, hogy nem mész el?"
Kérdeztem, miközben küzdöttem a szavak ellen, nehogy reményt ébresszenek a szívemben.
Ez nem igazán lehetséges egy kiterjedt nyomkövető expedíció során, ugye?"
Összehúzta a szemöldökét. Egy halk vicsorgás hallatszott a mellkasából. "Betartom az ígéretemet,
Bella. De Victoria"—a vicsorgás egyre jobban hallatszott—"meg fog halni.
Hamarosan."
"Azért ne hamarkodd el," mondtam, miközben próbáltam elrejteni a pánikot. "Lehet, hogy nem jön
vissza. Jake falkája valószínűleg elijesztette. Igazán nincs értelme megkeresni. És egyébként is
nagyobb problémáim vannak, mint Victoria."
A szemei összeszűkültek, de bólintott egyet. "Ez igaz. A vérfarkasok elég nagy problémát jelentenek."
Felhorkantam. "Nem Jacobról beszélek. Az én problémáim sokkal nagyobbak annál, mint hogy egy
maroknyi kamasz vérfarkas bajba keveredik."
Edward úgy nézett, mint aki mondani akar valamit, de aztán meggondolta magát. Az összeszorított
fogain keresztül szűrte a szavakat. "Igazán?" Kérdezte. "Akkor mi lenne a te legnagyobb problémád?
Ami mellett eltörpül Victoria visszatérése?"
"Mit szólnál a második legnagyobbhoz?" Tereltem a szót.
"Rendben," mondta gyanakodva.
Haboztam. Nem voltam biztos, hogy ki tudom mondani a nevet. "Mások is vannak, akik el fognak
jönni, hogy megkeressenek," emlékeztettem halkan suttogva.
Felsóhajtott, de a reakciója nem volt annyira heves, mint Victoria esetében.
"A Volturi csak a második legnagyobb?"
"Nem úgy nézel ki, mintha zavarna," jegyeztem meg.
"Nos, tömérdeknyi időnk van, hogy ezen gondolkodjunk. Nekik egészen más fogalmaik vannak az
időről, mint neked vagy nekem. Úgy számolják az éveket, ahogy te a napokat. Azon sem lepődnék,
meg ha már 30 lennél, amikor eszükbe jutsz.," adta hozzá könnyedén.
A rémület hullámokban tört rám.
Harminc. Szóval az ígérete semmit sem jelentett. Ha valamikor harminc leszek, akkor nem tervezi,
hogy sokáig marad.
Ennek a tudatában olyan élesen hasított belém a fájdalom, hogy ráébredtem, hogy már most elkezdtem
reménykedni.
"Nem kell félned,"mondta aggodalmasan, amikor meglátta a könnyekkel telt szemem. "Nem hagyom,
hogy bántsanak."
"Amíg, míg itt vagy." Nem mintha érdekelne, hogy mi történik velem, miután elmegy.
Az erős kezeibe vette az arcom, szorosan tartotta miközben az éjfekete szemeivel, úgy vonzotta a
tekintetemet, mint egy feketelyuk. "Soha többé nem hagylak el."
"De azt mondtad 30," suttogtam. Kibuggyantak a könnyeim. " Szóval maradni fogsz, de hagyod, hogy
megöregedjek? Így van?
A szemei ellágyultak, de a szája megfeszült. "Pontosan ez az, amit tenni fogok. Mi más választásom
lenne?
Nem élhetek nélküled, de nem fogom elpusztítani a lelkedet."
"Ez tényleg…" próbáltan nyugodtan nézni, de a kérdés túl rideg volt. Eszembe jutott az arca, amikor
Aro jóformán könyörgött, hogy tegyen engem halhatatlanná. Az a szenvedő arc.
Ez az egész ragaszkodás ahhoz, hogy ember maradjak tényleg a lelkem miatt, van, vagy azért mert
nem volt biztos benne, hogy olyan sokáig el akar viselni?
"Igen?" Várta a kérdésemet.
Kérdeztem, de egy másikat. Majdnem—de nem annyira—rideget.
"De mi lesz akkor, ha már annyira megöregszem, hogy az emberek azt hiszik, hogy az anyád vagyok?
Vagy a nagymamád? " A hangom elhalkult a visszatetsző látványtól—hogy a nagyim arcát láttam
megint a tükörben.
Most már az egész arca lágy volt. Lecsókolta a könnyeket az arcomról. "Ez semmit sem jelent nekem,"
lehelte. "Mindig te leszel a leggyönyörűbb dolog az életemben.
Persze…" tétovázott és enyhén megremegett. "Ha te túlnősz rajtam—ha valami többre, vágsz majd—
azt is megérteném, Bella. Megígérem, hogy nem állok az utadba, ha el akarsz majd hagyni."
A szemei olyanok voltak, mint a folyékony ónix, de teljesen őszintén meredtek rám. Úgy beszélt
mintha hatalmas jelentőséget tulajdonítana ennek az ostoba tervnek.
"Tudatában vagy annak, hogy végül úgy is meghalok?" Kérdeztem.
De erre is gondolt. "Követlek, amint tudlak."
"Ez már komolyan…"a megfelelő szót kerestem "Beteges."
"Bella, ez az egyetlen megoldás—"
"Álljunk csak meg egy percre," mondtam; a dühtől csak még világosabban láttam a dolgokat.
"Emlékszem a Volturira ugye? Nem maradhatok ember örökre. Meg fognak ölni. Még akkor is, ha 30
éves koromig eszükbe sem jutok"—sziszegtem a szót—"tényleg azt hiszed, hogy elfelejtik?"
"Nem," mondta lassan, miközben megrázta a fejét "Nem felejtik el. De…"
"De?"elmosolyodott, ahogy gyanakvóan néztem rá. Talán nem csak én vagyok az egyetlen őrült
kettőnk közül.
"Vannak terveim."
"És azok a tervek," mondtam; minden egyes szavam egyre keserűbben hangzott. "És azok a tervek a
körül összpontosulnak, hogy ember maradjak."
A hozzáállásom megkeményítette az arckifejezését. "Természetesen."A hangja rideg volt, és a
tökéletes arca arrogáns kifejezést öltött. Egy hosszú percig csak egymásra meredtünk.
Aztán vettem egy mély lélegzetet, leráztam a kezét a vállamról, hogy fel tudjak ülni.
"Azt akarod, hogy elmenjek?" Kérdezte, és a szívem csak még gyorsabban vert, amikor láttam, hogy
ez a gondolat rosszul esik neki, még ha nem is akarja kimutatni.
"Nem," mondtam. "Én megyek el."
Gyanakvóan nézett, ahogy kimásztam az ágyból és botorkálva próbáltam megtalálni a cipőmet a sötét
szobában.
"Meg szabad kérdeznem, hogy hova mész?'" Kérdezte.
"Hozzátok," mondtam még mindig ügyetlenkedve.
Felkelt és odajött mellém. "Itt van a cipőd. Hogy akarsz odajutni?"
"A furgonommal."
"Az valószínűleg felébresztené Charliet," kifogásolta.
Felsóhajtottam. "Tudom. De most komolyan, már így is több heti szobafogságra vagyok ítélve.
Mekkora bajba kerülhetek még?"
"Semekkorába. Engem hibáztat, nem téged."
"Ha van jobb ötleted, csupa fül vagyok."
"Maradj itt," javasolta, de az arckifejezése nem volt bizakodó.
"Ki van zárva. De te csak menj előre, és ne zavartasd magad," bíztattam, meglepődve, hogy a
kötekedésem milyen természetesen hangzott és elindultam az ajtó felé.
Előttem odaért, elállta az utat.
Összehúztam a szemöldököm és az ablak felé fordultam. Nem volt olyan magasan… és egyébként is a
talajt fű borítja…
"Oké," felsóhajtott. "Elviszlek."
Megvontam a vállam. "Így is, úgy is ott kéne lenned.
"És miért is?"
"Mert rendkívül önfejű vagy és biztos vagyok benne, hogy fel akarod sorakoztatni az érveidet."
"Az érveimet… mivel kapcsolatban?" Szűrte a fogai között.
"Ez most már nem csak rólad szól. Nem te vagy a világ közepe, tudod." Az én világom közepe persze
igen, de ez egy másik történet.
"Hogyha ránk akarod szabadítani a Volturit egy olyan semmiség miatt, hogy azt akarod, hogy ember
maradjak, abba a családodnak is van beleszólása."
"Beleszólása mibe?" kérdezte lassan ejtve a szavakat.
"A halandóságom ügyébe. Szavazásra bocsátom."