15. NYOMÁS:
Megint tavaszi szünet volt Forksban. Amikor hétfő reggel felébredtem még feküdtem pár percig, hogy
feldolgozzam ezt a tényt. A legutóbbi tavaszi szünetben is éppen egy vámpír vadászott rám. Azért
reméltem, hogy ez nem válik hagyománnyá.
Már megszoktam a rendszeres La push-i látogatásokat. A vasárnapokat leginkább a strandon töltöttem,
amíg Charlie Billyvel lógott a házukban. Úgy volt, hogy Jacobbal leszek, de neki valami más dolga
akadt, ezért csak kószáltam egyedül, nehogy Charlie rájöjjön.
Amikor Jacob beugrott, hogy ellenőrizzen, bocsánatot kért, amiért ennyire elhanyagol.
Azt mondta, hogy a beosztásuk általában nem ennyire esztelen, de amíg nem kapják el Victoriát
minden vérfarkas készenlétben áll.
Amikor a parton sétáltunk, mindig fogta a kezem.
Azon töprengtem, amit Jared mondott arról, hogy Jake belevonta a „barátnőjét” a dologba.
Feltételezem kívülről pontosan, úgy néztünk ki mintha ez lenne a helyzet. Amíg Jacob és én tisztában
voltunk vele, hogy mi is ez valójában, addig nem akartam foglalkozni az ilyesfajta megjegyzésekkel.
És nem is foglalkoztam volna velük, ha nem tudtam volna, hogy Jacob pontosan azt szeretné, hogy az
legyen a helyzet, ami kívülről látszik. De jó érzés volt, hogy a kezei melegítették az enyémet, ezért
nem ellenálltam.
Dolgoztam kedd délután—Jacob biciklivel követett, meg akart bizonyosodni róla, hogy biztonságban
odaértem—és ezt Mike észrevette.
"Te azzal a La pushi kölyökkel randizol? Azzal a másodikossal?" kérdezte bosszankodva, alig
leplezvén az ellenszenvet a hangjában.
Megvontam a vállam. "A szó technikai értelmében nem. Habár a legtöbb időmet vele töltöm. Ő a
legjobb barátom."
Mike szemei ravaszul összeszűkültek. "Ne nevetesd ki magad Bella. Az a srác fülig szerelmes beléd.."
"Tudom," sóhajtottam. "Az élet bonyolult."
"És a lányok kegyetlenek," motyogta maga elé Mike.
Azt hiszem ez egy enyhe célzás volt.
Aznap este, Sam és Emily csatlakozott hozzám és Charliehoz desszertre Billy házában.
Emily hozott egy tortát és ezzel egy Charlienál keményebbszívű embert is könnyen megnyert volna
magának. A beszélgetés zökkenőmentes volt, olyan hétköznapi dolgokról folyt a szó hogy Charlie
egyáltalán nem aggódott a megoldatlan banda ügy miatt.
Jake és én korán kisliszzoltunk, hogy kicsit kettesben legyünk. Kimentünk a garázsba és beültünk a
Rabbit-be.
Hátrahajtotta a fejét és láttam rajta, hogy mennyire kimerült.
"Aludnod kéne, Jake."
"Jól vagyok."
Felémnyúlt és megfogta a kezemet. A bőre tűzforró volt az enyémhez képest.
"Ez is egy olyan farkas dolog?" kérdeztem. "Úgy értem ez a meleg.
"Igen. Kicsit melegebbek vagyunk, mint az átlag emberek. Olyan 39-40 fok körül.Soha többé nem
fázok meg. Akkár egésznap állhatnék így"—felhúzta a pólóját és a meztelen felsőtestére mutatott
—"egy hóviharban és semmi bajom sem lenne. A hópelyhek megolvadnának ott, ahol állok."
"És gyorsan gyógyulsz—ez is egy farkas-dolog?"
"Igen, akarod látni? Elég menő." Vigyorogva felnézett. Átnyúlt mellettem, hogy elérje a kesztyűtartott
és kutatott benne egy percig.
Megtalálta a zsebkését.
"Ne, nem akarom látni!" kiáltottam amint rájöttem, hogy mire készül. "Tedd azt el!"
Jacob nevetett de visszatette a kést a helyére. "Jól van. Habár jó dolog hogy meggyógyulunk.
Nem mehetsz csak el úgy orvoshoz miközben olyan magas a hömérsékleted, hogy már halott lennél."
"Hát asszem nem." Elgondolkodtam egy percre. "… És hogy ilyen nagy vagy—ez is hozzátartozik?
Ezért aggódtok mindannyian Quil miatt?"
"Ezért és még, azért mert a nagyapja azt mondja, hogy olyan meleg a homloka hogy tükörtojást
lehetne sütni rajta." Jacob arca reménytelen volt.
"Már nem tart soká. Nincs pontosan megadva, hogy menny idősnek kell lenni… csak szépen
fokozatosan épül és épül. És akkor hirtelen—" elhallgatott, és bele telt pár másodpercbe mire újra meg
tudott szólalni.
"Néha, ha valami nagyon feldühít, vagy kiborít akkor túl korán következik be. De én nem voltam
kiborulva semmi miatt—boldog voltam." Keserűen nevetett.
"Leginkább miattad. Ez az, amiért nem történt meg velem már hamarabb. Ehelyet csak nőtt és nőtt
bennem—olyan voltam, mint egy időzített bomba. Tudod, hogy mitől robbantam fel? Amikor
hazaértem a film után Billy azt mondta, hogy furán nézek ki. Ez volt minden, de én csak legyintettem.
És aztán —felrobbantam. Majdnem letéptem az apám arcát—a saját apámét. Megborzongott és
elsápadt.
"Tényleg ilyen rossz, Jake?" kérdeztem nyugtalanul, azt kívántam bárcsak tudnék segíteni neki.
"Boldogtalan vagy?"
"Nem, nem vagyok." Mondta. "Többé már nem. Most már nem, hogy te is tudod. Míg nem tudtad,
nehéz volt."
Felémhajolt és az arca a fejem tetején pihent.
Hallgatott egy pillanatig, és azon tűnődtem, hogy vajon min gondolkozhat. Talán nem is akarom tudni.
"Melyik a legnehezebb része?" suttogtam még mindig azt kívánva, hogy segíthessek rajta valahogy.
"Az a legnehezebb, amikor teljesen… elveszted az önuralmadat," mondta lassan. "Olyankor nem
vagyok biztos magamban—mintha olyankor nem szabadna a közelemben lenned, senkinek sem
szabadna. Mint egy szörny, aki megsebesíthet valakit. Láttad Emilyt. Sam csak egy pillanatra vesztette
el az önuralmát… és ő túl közel állt. És most már sehogy sem tudja helyrehozni. Hallom a gondolatait
—tudom, hogy milyen érzés…
"Ki akar ilyen rémálommá változni, egy szörnnyé?
"És aztán, ahogy ez az egész rám tör, sokkal vadabb vagyok, mint a többiek—ez azt jelenti, hogy
kevésbé vagyok emberi, mint Embry vagy Sam? Néha félek, hogy teljesen elvesztem az eszem. "
"Nehéz? Megtalálni önmagad újra?"
"Elöször az volt," mondta. "Kellett egy kis gyakorlás, amíg megtanultam oda-vissza átváltozni. De
most már könnyebb."
"Miért?" csodálkoztam.
" Mert Ephraim Black volt az apám nagyapja, és Quil Ateara volt az anyám nagyapja."
"Quil?" kérdeztem összezavarodva.
"Quil dédnagyapja," helyesbített Jacob. "Az a Quil, akit te ismersz, a másod-unokatestvérem."
"De mit számít az, hogy kik voltak dédnagyapáid?"
"Azért számít, mert Ephraim és Quil benne voltak az utolsó falkában. Levi Uley volt a harmadik.
Mindkét ágon a véremben van.
Nem volt más választásom. Ahogy Quil-nek sincs más választása."
Az arckifejezése komor volt.
"És mi a legjobb része?" kérdeztem, remélvén, hogy fel tudom vidítani.
"A legjobb rész," mondta mosolyogva, "a sebesség."
"Jobb, mint a motor?"
Lelkesen bólogatott. "Össze se lehet hasonlítani."
"Milyen gyorsan tudsz…?"
"Futni?" fejezte be a kérdésemet. "Elég gyorsan. Mivel is lehetne lemérni? Mi elkaptuk… mi is volt a
neve? Laurent? Azt hiszem ez többet mond neked mint más."
Mondott is. De nem tudtam elképzelni, hogy egy vérfarkas gyorsabban fut, mint egy vámpír. A
Cullenek olyan gyorsan futottak, hogy a sebességük láthatatlanná tette őket.
"Szóval, mondj valamit, amit még nem tudok," mondta. "Valamit a vámpírokról. Hogy tudtad
elviselni, hogy a közelükben voltál? Nem borított ki?"
"Nem," feleltem kurtán.
A hangsúlyom elgondolkodtatta egy percre.
"Mond csak, egyébként miért ölte meg a vérszívód azt a Jamest?" kérdezte hirtelen.
"James megpróbált megölni—olyan volt számára, mint egy játék. De vesztett. Emlékszel, amikor múlt
tavasszal kórházban voltam Phoenix-ben?
Jacob vett egy mély lélegzetet. . "Olyan közel került hozzád?"
"Nagyon nagyon közel. Megérintettem a sebhelyemet. Jacob észrevette, mert még mindig fogta a
kezem.
"Mi az?" elengedte a kezem, hogy megvizsgálja a másikat. "Ez a vicces sebhelyed, az a hideg."
Közelebbről megnézte, és szaporábban vette a levegőt.
"Igen, ez pontosan az, amire gondolsz," mondtam. "James megharapott."
A szemei kidülledtek és a rozsdabarna arca elsápadt. Úgy nézett ki, mint aki rosszul van.
"De ha megharapott…? Nem kéne most…?" kérdezte elfúló hangon.
"Edward kétszer mentett meg engem," suttogtam. "Kiszívta a mérget—tudod, mint a csörgőkígyóknál
szokás."
Megremegtem, ahogy megéreztem a lyuk széleiből felszinre törő fájdalmat.
De nem csak én remegtem. Éreztem, ahogy jacob egész teste rázkódik mellettem. Még a kocsi is
megingott.
"Vigyázz, Jake. Semmi baj. Nyugi."
"Oké," zihálta. "Nyugalom." Előre hátra ingatta a fejét. Egy pillanat múlva már csak a kezei remegtek.
"Jól vagy?"
"Majdnem. Beszélj. Mondj valami mást, amire gondolhatok."
"Mit akarsz tudni?"
"Nem tudom." Csukott szemmel koncentrált.
"Az ilyen extra dolgokat. Van valamelyik másik Cullennek is különleges képessége? Mint a
gondolatolvasás?
Haboztam egy pillanatig. Ez a kérdés úgy hangzott, mintha egy kémtől kérdezte volna és nem a
barátjától. De mi értelme lett volna eltitkolni amit tudtam? Már úgysem számít, és legalább segítene
neki kontrollálni magát.
Úgyhogy gyorsan beszéltem, megjelent Emily szétroncsolt arca előttem és a karomon felállt a szőr
.Nem tudtam elképzelni, hogy egy rozsdabarna farkas hogy férne be a Rabbitba —ha Jacob most
átváltozik az egész garázst darabokra tépi.
"Jasper tudta… tudta irányítani a körülötte levő emberek érzéseit. Nem rossz irányba, csakhogy
valakit lenyugtasson. Ez valószínűleg sokat segített volna Paulnak," tettem hozzá incselkedve.
"És aztán még Alice látta, a dolgokat, amik történni fognak. A jövőt, tudod, de nem százszázalékosan.
A dolgok, amiket látott megváltoztak, amikor valaki megváltoztatta a döntését…"
Mint amikor látta, hogy haldoklom… látta, ahogy én is átváltozok. Két dolog, ami nem is történt meg.
És az egyik soha nem is fog. A fejem elkezdett szédülni—úgy tűnt nem jutok elég oxigénhez. A
tüdőm nem működött.
Jacob már teljesen magánál volt.
"Miért csinálod ezt?" kérdezte. Gyengéden elhúzta a karomat, amivel átfontam a mellkasomat, de
feladta, amikor az nem mozdult el olyan könnyen. Azt sem vettem észre hogy én mozdíottam el.
"Amikor zaklatott vagy mindig ezt csinálod. Miért?"
"Fáj, ha rájuk gondolok," suttogtam. "Olyan mintha nem kapnék levegőt… mintha darabokra hullanék
…"Olyan furcsa volt hogy ennyi mindent mondtam Jacobnak. Nincs több titkunk.
Végigsimította a hajamat. "Semmi baj, Bella, semmi baj. Nem fogom többé felhozni. Sajnálom."
"Jól vagyok." ziháltam. "Mindig ez történik. Nem a te hibád."
"Elég elbaltázott páros vagyunk, nemde?" mondta Jacob. "Egyikünk sem hozza a legjobb formáját."
"Szánalmas," értettem egyet kifulladva.
"Legalább itt vagyunk egymásnak," mondta, nyilvánvalóan megvigasztalódva erre a gondolatra.
Én is megnyugodtam. "Leaglább ez itt van," helyeseltem.
És amikor együtt voltunk, akkor jól voltam. De Jacobnak olyan szörnyű , veszélyes munkája volt, amit
úgy érzett feltétlenül el kell végeznie, hogy gyakran maradtam egyedül La Pushban és ilyenkor csak az
aggodalmaimra tudtam gondolni.
Olyan kényelmetlenül éreztem magam, hogy folyton Billiyéknél alkalmatlankodtam. Lett volna némi
tanulni valóm, mert jövőhéten matekdogát írunk, de rá se bírtam nézni a könyvre. Amikor semmivel
sem tudtam lekötni magam, úgy éreztem, hogy illene beszélgetnem Billyvel egy kicsit—a társadalmi
élet nyomása. De Billy nem az a fajta volt, aki kitölti a kínos csendet így továbbra is kényelmetlenül
éreztem magam.
A szerda délutánt Emilynél töltöttem, ami legalább egy kis változatosságot nyújtott. Először elég
kellemes volt. Emily egy nagyon vidám ember, aki nem tud sokáig egy helyben maradni.
Mögötte ténferegtem, amíg ő a kis házban és a kertben tüsténkedett; egy ronggyal fényesre suvickolta
a padlót, megjavította a törött zsanérokat, meghúzta a vezetőszálat az öreg szövőszéken, és
mindeközben folyamatosan főzött. Panaszkodott ugyan a fiúk megnövekedtet étvágya miatt, de úgy
tűnt nem bánja, hogy gondjukat kell viselnie.
Nem volt nehéz vele lenni—elvégre is most már mindketten farkas-lányok voltunk.
De aztán Sam jött, hogy megnézze miújság és maradt is egy pár óráig. Csak addig maradtam, amíg
megtudtam, hogy Jacob jól van és nincs semmilyen új fejlemény, aztán kislisszoltam. A szerelem
aurája és a megelégedettség olyan szinten vette körbe őket, hogy még egy kisebb dózist sem tudtam
volna elviselni belőle, pláne így hogy senki nem volt aki enyhítse.
Úgyhogy továbbra is maradt nekem a strandon való kószálás, végig a sziklás parton majd vissza újra
és újra.
Az egyedül töltött idő nem volt jó. Az új őszinteségemnek köszönhetően, túl sokat gondoltam a
Cullenekre. Nem számított hogy, mennyire próbáltam elterelni a gondolataimat—egy csomó dolog
volt amiről gondolkozhattam: őszintén és kétségbeesetten aggódtam Jacobért és a farkas-teastvéreiért,
reszketem Charliért és a többiekért akik az erdőt rótták hogy levadásszák az állatokat, és egyre jobban
belemélyültem a Jacob dologba, pedig nem tudatosan haladtam ebbe az irányba és most nem tudtam
hogy mit csináljak —de ezek közül a valódi, jogos gondolatok és szorongató aggodalmak közöl egyik
sem tudta sokáig elterelni a figyelmemet a fájdalomról a mellkasomban. Végül már nem tudtam
tovább sétálni, mert már lélegezni sem tudtam.
Leültem a nedves kövekre az ösvényen és összegömbölyödtem.
Jacob így talált rám, és láttam rajta, hogy megértette.
"Bocsi," mondta rögtön. Felhúzott a földről és mindkét karjával átölelt. Eddig észre sem vettem, hogy
mennyire fáztam. A melegségtől megremegtem, de legalább már tudtam lélegezni.
"Elrontom a tavaszi szünetedet," Jacob vádolta magát, ahogy felfele sétáltunk a parton.
"Nem, nem. Nem voltak terveim. Azt hiszem egyébként sem szeretem a tavaszi szüneteket."
"Elviszlek holnap valahová. A többiek meglesznek nélkülem. Mókázunk egy kicsit."
Ez a szó nem igazán illett bele a mostani életembe, sőt inkább bizarr volt. "Móka?"
"Pont ez az, amire szükséged van. Hmm…" megfontoltan nézte a hatalmas szürke hullámokat. Ahogy
a szemével pásztázta az égalját, támadt egy ötlete.
"Megvan!" ujjongot. "Még egy ígéret, amit be kell tartanom."
"Miről beszélsz?"
Elengedte a kezem és a part déli része felé mutatott, ahol a lapos, köves félhold véget ért és a meredek
sziklaszirt kezdődött. Értetlenül bámultam.
"Nem megígértem, hogy elviszlek sziklátugrani?"
Megremegtem.
"Hát igen kicsit hideg lesz—de nem annyira, mint ma. Érzed, ahogy változik az időjárás? Érzed a
nyomást?
Holnap már melegebb lesz. Benne vagy?"
A sötét víz nem volt túl hívogató, és ebből a távolságból a sziklák még meredekebbnek tűntek.
De már napok óta nem hallottam Edward hangját. Biztos ez is a probléma része volt. Az illúzióim
rabja voltam. Csak egyre rosszabb lesz ha sokáig nem hallom őket .A sziklákról való leugrás biztos
orvosolná a problémát.
"Még szép, hogy benne vagyok. Jó móka."
"Ez egy randi," mondta és átölelte a vállamat.
"Oké—de most már tényleg aludnod kéne." Nem tetszett, hogy a sötét karikák a szeme alatt már-már
az arca részévé váltak .
Reggel korán keltem és betettem a furgonba egy váltásruhát. Olyan érzésem volt, hogy Charlie csak
annyira helyeselte volna a mai napi terveimet, mint a motorozást tette volna, ha elmondom neki.
Az ötlet, hogy megszabadulok az összes aggodalmamtól, izgatottá tett. Talán tényleg jó móka lesz.
Egy randi Jacobbal, egy randi Edwarddal … sötéten nevettem magamban.
Jake tudta hogy mit akart mondani azzal, hogy elbaltázott páros vagyunk—de kettőnk közül én voltam
az igazán elbaltázott.
Úgy viselkedtem, hogy a vérfarkasok teljesen normálisnak tűntek mellettem.
Azt hittem, hogy Jacob már kint fog várni rám, ahogy mindig amikor a dübörgő furgonom
figyelmeztette az érkezésemre. De amikor nem várt rám, arra gondoltam, hogy még biztos alszik.
Vártam—hagytam hogy annyit pihenjen amennyit csak tud.
Szüksége volt alvásra és legalább az idő is felmelegedett egy kicsit.
Jakenek igaza volt az időjárással kapcsolatban, habár egy éjszaka alatt változott meg. Egy vastag
felhőréteg ereszkedett a légkörre, ami miatt tikkasztó hőség volt a szürke takaró alatt. A pulcsimat a
furgonban hagytam.
Halkan kopogtam az ajtón.
"Gyere be, Bella" mondta Billy.
A konyhasztalnál kanalazta a hideg müzlijét.
"Jake még alszik?"
"Ömm, nem." Letette a kanalát miközben összeráncolta a szemöldökét.
"Mi történt?" kérdeztem. Az arckifejezéséből láttam, hogy valam igenis történt.
"Embry, Jared, és Paul találtak egy friss nyomot ma reggel. Sam és Jake elmentek segíteni. Sam
bizakodott—hogy Victoria beszorította magát a hegyek közé. Úgy gondolta, hogy jó esélyük van rá,
hogy ma véget vessen ennek az egésznek.
"Oh, ne, Billy," suttogtam. "Oh, nem."
Billy halkan kuncogott. "Tényleg annyira szereted La push-t hogy meg akarod hosszabitani az itt
tartózkodásod időtartamát?"
"Ne viccelj, Billy. Ez komoly dolog."
"Igazad van," értett egyet még mindig mosolyogva. Lehetetlen volt az idős szemeiben olvasni. "Ez az
egy nagyon trükkös."
Megharaptam az ajkamat.
"Nem olyan veszélyes számukra, mint ahogy azt hiszed. Sam tudja, hogy mit csinál. Inkább magad
miatt kéne aggódnod. A vámpír nem akarja legyőzni őket. Csak utat próbál törni magának….hozzád."
"Honnan tudja Sam hogy, mit csinál?" követeltem a választ, érdekelt hogy Billy miért van ennyire
meggyőződve róla. "Csak egy vámpírt öltek meg eddig—lehet hogy szerencséjük volt."
"Nagyon komolyan veszzük, amit csinálunk, Bella. Semmiről sem feledkezünk meg. Minden, amit
tudniuk kell, apáról fiúra száll."
Hát ezzel nem nyugtatott meg, hiába próbálta. Victoria vadmacskaszerű és halálos emléke még
élénken élt a képzeletemben. Ha nem sikerült kikerülnie a farkasokat, akkor majd megpróbál átjutni
rajtuk.
Billy visszaült a reggelijéhez; én pedig leültem a kanapéra, és céltalanul kapcsolgattam a tv
csatornákat.
Nem tartott sokáig. Bezárva éreztem magam a kis szobában, klausztrofóbiás lettem már a gondolatra is
hogy nem látok ki a lefüggönyözött ablakokon.
"A parton leszek," mondtam Billynek röviden és kisiettem az ajtón.
A kinti levegő nem segített annyit, mint reméltem. A felhők láthatlan súllyal ereszkedtek lejjebb és
lejjebb, és ez nem enyhített a bezártság érzetemen. Az erdő különösen sivárnak tűnt, ahogy a part felé
sétáltam. Egyetlen állatot sem láttam —se madarakat, se mókusokat. Még a madarak csiripelését sem
hallottam. A csend hátborzongató volt, még a szél süvítését sem lehetett hallani a fák között.
Tudtam hogy mindez csak az időjárás következménye, de ennek ellenére nagyon ideges lettem. A
nehéz, fülledt légnyomás érezhetően rontotta az amúgy is gyenge emberi észlelésemet, és azt sejttette,
hogy valami nagy vihar van készülőben.
Az égre emeltem a tekintetem, hogy megbizonyosodjak róla, a felhők lomhán vándoroltak annak
ellenére, hogy nem volt sehol egy szellő vagy fuvallat.
A legközelebbi felhők füstösen szürkék voltak, de láttam a rések között egy-egy ijesztően lila foltot.
Az égboltnak kegyetlen tervei voltak mára. Az állatok visszahúzódtak az odúikba.
Amint leértem a partra, azt kívántam, hogy bárcsak ne jöttem volna ki—már bőven elég volt ennyi
ebből a helyből.
Majdnem minden nap itt kószáltam egyedül. Tényleg annyira különbözött ez a rémálmaimtól? De
hova máshova mehetnék?
Elvánszorogtam az uszadék fához és leültem a végére úgy hogy rátudtam feküdni az összegabalyodott
gyökerekre. Borongósan bámultam a viharos eget, és vártam hogy az első esőcseppek megtörjék a
csendet. Próbáltam nem gondolni arra, hogy Jacob és a többiek mekkora veszélyben lehetnek. Mert
semmi sem történhet Jacobbal. Már a gondolat is elviselhetetlen volt. Már így is túl sokat vesztettem
—a végzet a békém utolsó szilánkjait is elpusztítja? Úgy tűnt ez nem igazságos, teljesen felborítja az
egyensúlyt. De lehet, hogy megszegtem valamilyen ismeretlen szabályt, átléptem valamilyen határt és
most ezért kell bűnhődnöm.
Talán nem kellett volna ennyire belebonyolódnom a mítoszokba és legendákba, lehet, hogy vissza
kéne térnem a saját emberi világomba. Talán…
Nem. Semmi sem fog történni Jacobbal. Hinnem kell benne vagy, nem leszek képes ellátni a
feladatom.
"Argh!" nyögtem és leugrottam a farönkről.
Nem ülhetek egy helyben, ez rosszabb, mint a járkálás.
Már úgy számítottam rá, hogy ma reggel hallhatom Edward hangját.
Úgy tűnt ez az egyetlen dolog, ami elviselhetővé tette volna a mai napot. Mostanában a lyuk elkezdett
gennyesedni, mintha valamiféle bosszút állna, amiért Jacob jelenléte enyhíti a lüktetését. A szélei
izzottak.
A hullámok megnőttek, ahogy sétáltam, és neki csapódtak a szikláknak, de még mindig nem fújt a
szél. Úgy éreztem hogy a vihar nyomása megbénít.
Forgott velem a világ, de ahol álltam ott minden tökéletesen mozdulatlan volt.
Volt a levegőnek egy gyenge elektromos töltése—éreztem a hajamon.
A távolabbi hullámok még vadabbak voltak, mint a partközeliek. Láttam, ahogy a fehéren fodrozódó
hatalmas hullámok alámossák a sziklaszirteket. A levegő még mindig nem mozgott, bár a felhők már
gyorsabban úsztak az égen. Kísérteties volt—mintha a felhők szabad akaratukból mozogtak volna.
Reszkettem, annak ellenére, hogy tudtam ez csak érzéki csalódás.
A sziklák fekete élei eltértek az ég fakó színétől. Ahogy bámultam őket, eszembe jutott az a nap
amikor Jacob mesélt nekem Samről és a bandájáról. Azt hittem, hogy a fiúk—a vérfarkasok—leveti
magukat a végtelen mélységbe.
A zuhanó testek képe még élénken élt az emlékezetemben. Elképzeltem a zuhanás egész szabadságát
… elképzeltem, ahogy meghallom Edward hangját a fejemben,—mérgesen bársonyosan, tökéletesen
… A mellkasomban levő fájdalom gyötrelmes volt.
Kell lennie valami módnak, hogy csillapítsam. A fájdalom percről percre egyre elviselhetetlenebb lett.
Bámultam a sziklaszirtet és a tajtékzó hullámokat.
Nos, miért is ne? Miért ne enyhítsem a fájdalmat most azonnal?
Jacob megígérte hogy sziklát ugrunk nemde? Csak, mert ő most nem ér rá, rögtön fel kéne adnom a
kikapcsolódást, amire már nagyon szükségem van—annál is inkább, mert Jacob éppen az életét
kockáztatja.
És pont miattam. Ha én nem lennék, akkor Victoria nem gyilkolászná itt az embereket… csak valahol
máshol, messze innen.
Ha bármi történne Jacobbal, az az én hibám lenne. Ez a felismerés késszúrásként ért, és arra sarkalt,
hogy visszafussak Billy házához, ahol a furgonom állt.
Tudtam, hogy merre van a sziklákhoz vezető legközelebbi út, de keresnem kellett egy ösvényt, ami
egészen a sziklaszirt tetejére visz fel. Ahogy követtem az ösvényt, láttam négy elágazást, tudtam, hogy
Jake azt tervezte, hogy az alacsonyabban fekvő szirtre visz, de az ösvény egyetlen keskeny úttá
szűkült, ami a meredély szélére vezetett. Nem volt időm hogy másik utat találjak—a vihar gyorsan
jött. Végre már éreztem a szél simogatását, és a felhők egyre alacsonyabban szálltak a föld felett.
Éppen csak hogy elértem a poros utat, ami a szakadék felé szélesedett ki, amikor az első esőcseppek
rápottyantak az arcomra.
Nem volt nehéz meggyőzni magamat, hogy nincs értelme másik utat keresni—a tetejéről akartam
leugrani. Ez a kép töltötte be a fejemet. Érezni akartam a hosszú zuhanást, repülni akartam.
Tudtam hogy ez volt a legbutább, legmeggondolatlanabb dolog, amit valaha is tettem. Ez a gondolat
mosolyt csalt az arcomra. A fájdalom már attól is enyhült, hogy a testem tudta hogy Edward hangja
már csak másodpercekre van tőlem…
Az óceán távolinak tűnt, valahogy még annál is távolibbnak, mint amikor álmomban hallottam a fák
között. Grimaszoltam, amikor a víz lehetséges hőmérsékletére gondoltam. De nem hagytam, hogy ez
megállítson.
A szél már erősen fújt, és felkavarta az esőt körülöttem.
Kiléptem a peremre, a szememet az előttem elterülő ürességre szegeztem. Éreztem a lábujjaimmal a
szikla szélét. Vettem egy mély lélegzetet és benn tartottam. . Vártam.
"Bella."
Mosolyogva kifújtam a levegőt.
Igen? Nem válaszoltam hangosan, mert féltem a hangom széttörné a gyönyörű illúziót.
Olyan valódinak és közelinek tűnt. Csak akkor hallottam, így amikor helytelenítette, amit csinálok,
mint ahogy most is; hallottam a hangja igazi emlékét—a bársonyosságát, és a dallamos csengését, ami
megalkotta a legtökéletesebb hangot az egész világon.
"Ne csináld ezt," kérlelt.
Te akartad, hogy ember maradjak, emlékeztettem. Nos, akkor nézd.
"Kérlek. Értem."
De másképp nem maradsz velem.
"Kérlek." Csak suttogást hallottam a süvítő eső miatt, ami dobálta a hajamat és teljesen átáztatta a
ruháimat—olyan nedves voltam, mintha már leugrottam volna egyszer.
Lábujjhegyre álltam.
"Ne, Bella!" kiáltott dühösen, de ez a düh olyan nagyszerű volt.
Mosolyogva felemeltem a karomat, mint aki ugrásra készül, hagytam, hogy az eső áztassa az arcomat.
De minden mozdulat berögzült volt már a sokévi úszásnak köszönhetően a nyílvnáos uszodában—
először a lábak. Előre hajoltam, és leguggoltam hogy még több lendületet gyűjtsek…
És elrugaszkodtam a szikláról.
Sikítottam ahogy szeltem a levegőt, mint egy meteor, de ez a sikoly a vidámság sikolya volt, nem a
félelemé. A szél ellenállt, hiábavalóan próbálta legyőzni a gravitációt, ahogy zuhantam és forogtam a
levegőben, mint egy rakéta mielőtt becsapódik a földbe.
Igen! Visszhangzott a fejemben, miközben elértem a víz felszínét. Fagyos volt, hidegebb, mint amitől
féltem, de ez a csípős hideg csak fokozta az ugrás örömét.
Büszke voltam magamra, amint egyre mélybre merültem a fagyos fekete vízben. Egy pillanatig sem
éreztem félelmet—csak a tiszta adrenalint. Komolyan, az ugrás egyáltalán nem volt rémisztő. Hol van
itt a kihívás?
De akkor elkapott az áramlat.
Annyira belefeledkeztem a sziklák magasságának a nyilvánvaló veszélyeibe, hogy egyáltalán nem
aggódtam a fekete víz miatt, ami lent várt rám. Nem is álmodtam róla hogy az igazi veszély a sziklák
alatt leselkedik rám.
Úgy éreztem a hullámok legyőznek, előre hátra dobáltak, ráncigáltak, mintha elhatározták volna hogy
szétszakítanak és elosztanak maguk között. Tudtam, hogy a legjobb megoldás hogy elkerüljem a
hullámsírt:a parttal párhuzamosan kell úsznom ahelyett hogy a part felé haladnék. De a birtokomban
levő tudás nem sokat segített rajtam, mert fogalmam sem volt hogy merre van a part.
Azt sem tudtam megmondani, hogy melyik irányba van a felszín.
A mérges víz feketén vett körül minden irányból, nem volt egy kevés fény se ami segített volna a
felszínre jutni. A gravitáció erőteljes volt, amikor a levegővel versenyzett, de semmit sem ért a
hullámok között—nem éreztem, hogy húz lefelé, csak forogtam. Csak az áramlat sodort körbe körbe,
mint egy rongybabát.
Küzdöttem, hogy benn tartsam a levegőt, és hogy bezárjam a számat, nehogy kiengedjem az utolsó
adag oxigént.
Nem lepett meg hogy az Edward illúziom is ott volt. Tartozott ennyivel nekem, figyelembe véve, hogy
éppen haldokoltam. Meglepett ez a felismerés. Meg fogok fulladni. Fuldoklom.
"Ússz tovább!" Edward sürgetően könyörgött.
Hova? Itt csak sötétség van. Nincs hova úsznom.
"Hagyd abba!" parancsolta. "Ne merészeld feladni!"
A hideg víz megbénította a karomat és a lábaimat. Ezelőtt még sose éreztem ilyen erős lökéseket.
Ezúttal sokkal több volt, mint egy kis szédülés, tehetetlenül sodródtam a vízben.
De hallgattam rá. Kényszeríttetem a karomat hogy folytassa az úszást, és a lábamat hogy rúgjon
erősebben, bár minden egyes pillanatban más-más irányba haladtam. Nem csináltam valami jól. Mi
értelme van?
"Küzdj!" ordította. "A fenébe, Bella, harcolj tovább."
Miért?
Nem akarok tovább küzdeni. És nem a könnyelműségem vagy hideg miatt, és nem is az
eredménytelen karcsapásaim, vagy a kimerült izmaim ösztönöztek, hogy ott maradjak, ahol vagyok.
Majdnem boldog voltam hogy vége.
Ez egy sokkal könnyebb halál, mint bármely más, amivel szembe kéne néznem. Különösen békés volt.
Arra a közhelyre gondoltam, hogy halálod előtt lepereg a szemed előtt az egész életed. Én
szerencsésebb voltam ennél. Egyébként is, ki akarja mégegyszer végignézni?
Láttam őt, és nem akartam tovább harcolni. Ez annyira tiszta volt, sokkal világosabb, mint bármely
más emlék .A tudatalattim elraktározta Edwardot minden részletében, hogy megőrizze az utolsó
pillanatig. Úgy láttam a tökéletes arcát, mintha tényleg ott lenne, a jeges bőrének pontos árnyalatát, az
ajkai formáját, az állkapcsa vonalát és a mérgesen villogó aranyszemeit. Természetesen dühös volt,
amiért feladtam. Összeszorította a fogait és az orrlyukai kitágultak dühében.
"Ne! Bella, ne!"
A füleim megteltek a fagyos vízzel, de ezt a hangot tisztán hallottam. Nem érdekeltek a szavai csak a
hangjára koncentráltam. Miért harcolnék, amikor boldog vagyok itt, ahol vagyok?
Még így is, hogy a tüdőm levegőért könyörgött és a lábaim begörcsöltek a hideg víztől, elégedett
voltam. Már elfelejtettem, hogy milyen volt az igazi boldogság.
Boldogság. Ezt az egész haldoklás dolgot elviselhetővé tette.
Abban a pillanatban az áramlat győzedelmeskedett felettem, és hirtelen neki lökött valami keménynek,
egy sötétben láthatatlan sziklának.
Nekiütődött a mellkasom, úgy csapódtam neki, mint egy vasrácsnak, és a levegő elhagyta a tüdőmet,
ezüstös buborék függöny kíséretében.
A víz beáramlott a torkomba, fojtogatott és égetett. A vasrács megragadott elhúzva Edwardtól, hogy
levigyen az óceán sötét mélyére.
Ég veled, szeretlek, ez volt az utolsó gondolatom.