12. BETOLAKODÓ:
A szemeim hirtelen kipattantak a félelemtől, habár annyira kimerült és zavart voltam, hogy nem
igazán lehettem benne biztos, hogy egyáltalán ébren vagyok, vagy álmodom.
Valami kaparászta az ablakomat ugyanazzal az éles sikítással.
Az álmosságtól zavartan és ügyetlenül elbotorkáltam az ágyamtól az ablakig miközben kipislogtam a
megmaradt könnyeket a szememből.
Egy hatalmas, sötét alak imbolygott összevissza az üveg másik oldalán, ahogy megingott felém, úgy
tűnt, mint aki mindjárt átesik a csukott ablakon. Rémülten hátratántorodtam és sikolyra nyílt a szám.
Victoria.
Eljött értem.
Meghalok.
Csak Charlie-t ne!
Visszafojtottam a kitörő sikoltást. Csendben kell maradnom. Valahogy. Meg kell akadályoznom, hogy
Charlie idejöjjön megnézni mi a baj.
És aztán egy ismerős, erős hang megszólított a sötét alak irányából.
"Bella!" sziszegte. "Auuu! Francba, nyisd ki az ablakot! ÁÚ!"
Szükségem volt két másodpercre, hogy megszabaduljak a rémülettől, mielőtt megmozdultam volna, de
aztán az ablakhoz siettem és ellöketem az útból. A fény halványan átszűrődött a felhőkön, épp annyira,
hogy érzékelni tudjam a formákat.
"Mit csinálsz?" ziháltam.
Jacob bizonytalanul kapaszkodott a lucfenyő tetején, ami Chalire kis előkertjének a közepén állt. A
súlyától a fa a ház felé hajlott és Jacob ott himbálózott rajta – a lábai több méter magasban lógtak a
föld fölött – alig egy yardnyira tőlem. A fa felső vékony ágai hangosan súrolták a ház oldalát.
"Próbálom betartani"—förmedt rám miközben a súlypontja elmozdult, ahogy a fa tetején imbolygott
—"az ígéretemet!"
Pislogtam egyet a nedvességtől homályos szemeimmel, hirtelen biztos voltam benne hogy álmodom.
"Mikor ígérted meg, hogy leesel Charlie fájáról és megölöd magad? "
Unottan horkantott egyet miközben lóbálta a lábát, hogy javítson az egyensúlyán. "Menj el az útból,"
utasított.
"Tessék?"
Előre hátra lóbálta a lábát hogy növelje a lendületét. Rájöttem, hogy mire készül.
"Ne, Jake!"
Oldalra kaptam a fejem, de a figyelmeztetés elkésett. Belökte magát a nyitott ablakomon egy
horkantás kíséretében.
Megint sikolyra nyitottam a számat, ahogy láttam magam előtt hogy, lezuhan és szörnyethal, vagy
legalábbis örökre megnyomorítja magát miközben neki vágódik a fa zsalunak. Legnagyobb
megdöbbenésemre a talpai halk puffanással landoltak a padlón, ahogy fürgén belibbent a szobámba.
Visszafojtott lélegezettel az ajtóra meredtünk, hogy lássuk vajon a zaj felébresztette-e Charliet. Egy
rövid pillanatig csend volt aztán meghallottuk Charlie fojtott hangú horkolását.
Egy lassú, széles mosoly terült el Jacob arcán, láthatóan elégedett volt magával. Ez nem az a mosoly
volt, amit ismertem és szerettem —ez egy új mosoly volt, az egykori nyíltságának kegyetlenül gúnyos
mosolya, az új arcán, ami már Sam-hez tartozott.
Ez egy kicsit sok volt már nekem.
E miatt a fiú miatt sírtam magam álomba. A kíméletlen visszautasítása egy új, fájdalmas lyukat vájt a
mellkasomban. Egy rémálmot hagyott maga után olyat, mint egy gyulladt fertőzés - ami még a sérülés
elmúlta után is sajog. És most itt állt a szobámban, egy önelégült vigyorral a képén mintha mi sem
történt volna. És ami még ennél is rosszabb volt, habár az érkezése zajos volt és ügyetlen,
emlékeztettet arra az időre, amikor még Edward surrant be hozzám este az ablakon, és ez az emlék
rosszindulatúan tépte fel a heges sebeimet
És ez mind összekapcsolva azzal a ténnyel, hogy hulla fáradt voltam, nem igazán hozott barátságos
hangulatba.
"Kifelé!" suttogtam olyan mérgesen, ahogy csak tudtam.
Rámpislogott meglepett arccal..
"Nem," tiltakozott. "Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek."
"Nem fogadom el!"
Próbáltam kitaszigálni az ablakon —elvégre is, ha ez egy álom, akkor nem eshet baja. Azonban
hiábavaló volt. Egy centivel sem tudtam arrébb mozdítani. Gyorsan leeresztettem a kezemet és
elléptem tőle.
Nem volt rajta póló, habár az ablakon beáramló levegő elég hideg volt, ahhoz hogy vacogni kezdjek,
és kényelmetlenül éreztem magam, ahogy a kezeim a csupasz mellkasán pihentek. A bőre olyan forró
volt, mint a homloka, amikor utoljára megérintettem. Mintha még mindig lázas lenne.
Pedig nem nézett ki betegnek. Inkább hatalmasnak tetszett. Nagy terjedelmével eltakarta az ablakot
miközben szótlanul nézte a dühös reakciómat.
Hirtelen, ez már több volt, mint amit elbírtam viselni—úgy éreztem, hogy az álmatlanul töltött
éjszakáim ledöntenek a lábamról. Annyira fáradt voltam, hogy azt hittem most rögtön összesek.
Erőlködve próbáltam nyitva tartani a szememet miközben bizonytalanul tántorogtam.
"Bella?" nyugtalanul suttogta Jacob a nevemet. Megragadott a könyökömnél fogva, ahogy
meginogtam és odairányított az ágyamhoz. A lábaim feladták a szolgálatot, amikor elértem az ágy
szélét és lehuppantam a puha, meleg matracra.
"Hé, jól vagy?" kérdezte Jacob, aggodalmasan ráncolva a homlokát.
Felnéztem rá, a könnyek még nem száradtak fel az arcomról. "Már hogy lennék jól, Jacob?"
Az arcán fájdalom vette át a harag helyét. "Igaz," értett egyet, és vett egy mély lélegzetet. "A francba
is….„Nos…én—én sajnálom, Bella." A bocsánatkérés őszinte volt, efelől nem lehetett kétségem, de
az arcvonásai még mindig haragot árultak el.
"Miért jöttél ide? Nem akarom, hogy bocsánatot kérj, Jake."
"Tudom," suttogta. "De nem hagyhattam úgy a dolgokat, ahogy ma délután voltak. Borzasztó volt.
Sajnálom"
Fáradtan ráztam a fejemet. "Semmit sem értek."
"Tudom. El akarom magyarázni—" hirtelen abbahagyta, a szája kinyílt, mintha levegő után kapkodna.
Aztán vett egy mély lélegzetet. "De nem tudom," mondta mérgesen. "Bárcsak el tudnám.
Hagytam, hogy a fejem ráhulljon a karomra. Így a kezem tompította a kérdésem hangerejét."Miért?"
Egy percig némán ült. Oldalra fordítottam a fejem—túl fáradt voltam, hogy felemeljem— azért hogy
lássam az arckifejezését. Meglepett. Hunyorogva összeszorította a fogait, a homloka ráncolódott az
erőfeszítéstől.
"Mi baj?" kérdeztem.
Nehezen fújta ki a levegőt, és észrevettem hogy visszatartja a lélegzetét.
„Nem tudom megtenni," motyogta, meghiúsulva.
"De mit?"
Nem vett tudomást a kérdésemről. "Nézd, Bella, sose volt még olyan titkod, amit nem mondhattál el
senkinek?"
Mindentudóan nézett rám, és a gondolataim rögtön a Cullenékra irányultak. Reméltem, hogy az arcom
nem árul el bűntudatot.
"Valami, amit úgy éreztél, hogy nem mondhatod el Charlie-nak vagy anyukádnak…?"
erőszakoskodott. "Valami, amiről még velem sem beszélhetsz? Még most sem?"
Éreztem, hogy összeszűkülnek a szemeim. Nem válaszoltam a kérdésére, noha tudtam, hogy ezt csak
megerősítésnek veszi.
"Meg tudod érteni, hogy most én is hasonló helyzetben vagyok?" küszködött, hogy megtalálja a
megfelelő szavakat. "Néha, a hűséged abba az irányba visz, amit te is akarsz. Néha nem neked kell
elmondanod egy titkot.
Nem tudtam vitatkozni ezzel. Pontosan eltalálta—volt egy titkom, amit nem az én feladatom volt
elmondani, egy titok, amit úgy éreztem kötelességem megvédeni. Egy titok, amiről hirtelen úgy tűnt,
hogy ő már mindent tud.
Még mindig nem értettem, hogy mi köze van ehhez Jacobnak, Sam-nek vagy Billy-nek. Mit jelenthet
számukra, most hogy a Cullenék már elmentek?
"Nem tudom, miért jöttél ide Jacob, ha csak találós kérdéseket teszel fel ahelyett, hogy válaszokat
adnál.."
"Sajnálom," suttogta. "Ez olyan zavarba ejtő."
Reményvesztetten bámultunk egymásra hosszú másodpercekig a sötét szobában.
"A dolog, ami megöl engem," mondta váratlanul, "Az az, amiről már tudsz. Már rég elmondtam neked
mindent!"
"Miről beszélsz?"
Vett egy meglepett lélegzetet és felém hajolt, a reményvesztett arckifejezése egy pillanat alatt csapott
át lángoló hevességbe. Indulatosan a szemembe nézett, a hangja sürgető és türelmetlen volt. Ahogy
közvetlenül az arcomba mondta a szavakat, éreztem a perzselő leheletét, ami olyan forró volt, mint a
bőre.
"Azt hiszem kitaláltam, hogy hogy mondhatnám el neked—mert már egyébként is tudod, Bella! Nem
mondhatom el, de te kitalálhatod! Ez levenné a vállamról a felelősséget!"
"Azt akarod, hogy kitaláljam? Mit találjak ki?"
"A titkomat! Meg tudod csinálni—tudod a választ!"
Pislogtam kettőt, próbáltam megérteni. Nagyon fáradt voltam. Semminek nem volt értelme.
Észrevette az üres arckifejezésemet, de az ő arcáról leolvashattam, hogy megint erőlködik.
"Várj, hadd nézzem…hátha tudok adni egy kis segítséget," mondta. Bármit is próbált tenni, az annyira
nehéz lehetett, hogy elkezdett zihálni az erőlködéstől.
"Segítséget?" kérdeztem, miközben megpróbáltam rávenni, hogy folytassa. A szemhéjaim
elnehezültek, de én erőnek erejével nyitva tartottam a szememet.
"Igen," sóhajtott egy nagyot. "Mint a nyomok."
Az arcomat a két hatalmas és meleg kezébe vette és csak pár centire tartotta a sajátjától. Mélyen a
szemembe nézett miközben suttogott, mintha közölni akarna valamit azon kívül, amit mondott.
"Emlékszel, amikor először találkoztunk—La Push-ban a strandon?"
"Persze, hogy emlékszem."
"Mesélj róla."
Vettem egy mély lélegzetet és megpróbáltam koncentrálni. "A furgonomról kérdeztél. …"
Bíztatóan bólogatott.
"Beszéltünk a Rabbit-ről…"
"Folytasd."
"Sétáltunk a parton…" Az arcom átvette a keze melegségét miközben próbáltam emlékezni, de ő nem
vette észre, hogy milyen forró a bőre. Megkértem, hogy sétáljon velem, én pedig idétlenül, de
sikeresen flörtöltem vele, azért hogy információt szedjek ki belőle.
Izgatottan bólogatott felém.
A hangom szinte hallhatatlan volt. "Rémtörténeteket meséltél nekem… Quileute legendákat."
Behunyta a szemeit majd újra kinyitotta őket. "Igen." Ahogy kimondta ez az egy szó egyszerre volt
feszült, görcsös és lelkes, mintha valami létfontosságú dolog szélén állnánk.
Lassan beszélt, minden szónak nyomatékot adott.
"Emlékszel, mit mondtam?"
Még ebben a sötétben is látnia kellett az arcom hirtelen színváltozását. Hogy felejthetném el? Anélkül,
hogy rájött volna Jacob pontosan, azt mondta nekem, amit tudni akartam – azt hogy Edward egy
vámpír.
Úgy nézett rám, mint aki túl sokat tud. "Gondolkozz erősebben” mondta.
"Igen, emlékszem," leheltem.
Mélyet lélegzett, megfeszült. "Emlékszel minden tört…..—" Nem tudta befejezni a kérdést. A szája
hirtelen kinyílt, mintha valami szorítaná a torkát.
"….minden történetre?" kérdeztem.
Némán bólogatott.
A fejem kóválygott. Igazából csak egy történet rémlett. Tudom, hogy a többivel kezdte, de nem
emlékeztem a lényegtelen bevezetésre, különösen most nem, hogy a kimerült agyamat köd borította.
Elkezdtem rázni a fejemet.
Jacob felnyögött és leugrott az ágyról. Az öklét a homlokához nyomta, gyorsan és mérgesen lélegzett.
"Tudod, tudod," motyogta magának.
"Jake? Jake, kérlek, kimerültem. Most nem vagyok túl jó ebben. Talán majd reggel…"
Bólogatott és megerősítésként vett egy lélegzetet. "Talán majd eszedbe jut. Azt hiszem, tudom, hogy
miért csak egy történetre emlékszel," tette hozzá gúnyosan, keserű hangsúllyal. Visszahuppant mellém
a matracra "Nem bánod, ha felteszek egy kérdést erről?" kérdezte még mindig gúnyosan. "Majd
meghalok, hogy tudjam."
"Miről?" kérdeztem óvatosan.
"A vámpír történetről, amit meséltem neked."
Feszülten bámultam rá, nem voltam képes válaszolni. Azért feltette a kérdést.
"Tényleg nem tudtad?" kérdezte szárazon "Tőlem tudtad meg, hogy miféle?"
Ezt meg honnan tudja? Miért döntött úgy, hogy elhiszi, miért most? Összeszorítottam a fogaimat.
Visszabámultam rá, nem állt szándékomban válaszolni. Ő is látta rajtam.
"Na látod, mit értek hűség alatt? Mormolta most már még szárazabban. "Velem ugyanez a helyzet,
csak rosszabb. El sem tudod képzelni, milyen szorosan köt az ígéretem.”
Ezt nem szerettem—nem szerettem, ahogy a szemei lecsukódtak fájdalmában, amikor az
elkötelezettségről beszélt. Ez több annál, hogy nem szeretem—ráébredtem, hogy gyűlölöm, gyűlöltem
mindent, ami fájdalmat okozott neki. Szenvedélyesen gyűlöltem.
Sam arca jelent meg a lelki szemeim előtt.
Én önként vállaltam ezt az egészet. Én szerelemből védtem a Cullenék titkát, viszonzatlanul, de attól
még igaz. Úgy tűnt Jacob nem maga választotta ezt.
"Nincs semmi mód rá, hogy szabad legyél?" suttogtam, miközben megérintettem a nyírott hajának
szúrós végét.
A kezei elkezdtek remegni, de a szemét nem nyitotta ki
"Nem. Örökre benne maradok. Az életem végéig." Barátságtalanul felkacagott. "Talán tovább is."
"Nem, Jake," nyögtem. "Mi van, ha megszökünk? Csak te és én. Mi van, ha elmegyünk itthonról és
Sam-et magunk mögött hagyjuk?"
"Ez nem olyasmi, ami elől elmenekülhetek, Bella," suttogta "Habár elmenekülnék veled, ha tudnék.”
Már a vállai is rázkódtak. Vett egy mély lélegzetet. "Nézd, most mennem kell."
"Miért?"
"Csak azért, mert úgy nézel ki, mint aki mindjárt kidől. Szükséged van alvásra—nekem pedig
szükségem van arra, hogy rá gyere a titkomra. Ki fogod találni, muszáj lesz."
"És még?"
Összehúzta a szemöldökét. "Ki kellett osonnom—nem szabadna itt lennem. Csodálkozni fognak, hogy
hova tűntem” A szája legörbült. "Azt hiszem el kéne mondanom nekik."
"Nem kell elmondanod nekik semmit sem," sziszegtem.
"Mindegy, elfogom."
Felizzott bennem a düh. "Gyűlölöm őket!"
Jacob tágra nyílt szemekkel bámult rám a meglepettségtől. "Ne, Bella. Ne gyűlöld a srácokat. Ez nem
Sam vagy a többiek hibája. Már mondtam neked—én, tehetek róla. Sam igazából… hihetetlenül jó fej,
Jared és Paul is nagyszerűek, és Paul mindig is… és Embry is a barátaim voltak. Ez soha sem volt
másképp—ez az egyetlen dolog, ami nem változott. Igazán szörnyen érzem magam amiatt, hogy miket
gondoltam azelőtt Sam-ről. …"
"Sam hihetetlenül jó fej." Hitetlenkedve bámultam, de ráhagytam a dolgot.
"Akkor miért nem engedik, hogy velem legyél?" követeltem a választ.
"Mert nem biztonságos," motyogta maga elé.
A szavaira borzongás futott rajtam végig.
Hát erről is tud? Senki sem tudja rajtam kívül. De igaza volt—az éjszaka közepén jártunk, a legjobb
idő a vadászathoz. Jacob-nak nem kéne itt lennie a szobámban. Ha valaki eljön értem, akkor egyedül
kell lennem.
"Ha azt hittem volna, hogy túl kockázatos…" suttogta "Akkor nem jöttem volna ide. De Bella,"
megint rám nézett. „Ígértem neked valamit. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen nehéz lesz betartani,
de ez nem jelenti azt, hogy nem fogom megpróbálni.”
Látta az értetlenséget az arcomon. "Azután a buta film után," emlékeztetett. "Megígértem neked, hogy
soha nem foglak bántani… úgyhogy eléggé elszúrtam ma délután, ugye?"
"Tudom, hogy nem akartad, Jake. Semmi baj."
"Köszi, Bella." Megfogta a kezemet. "Mindent megteszek, ami tőlem telik, csak hogy mindig itt
lehessek neked, ahogy megígértem." Hirtelen rámosolygott. Ez a mosoly nem az én Jacobom mosolya
volt, de nem is Samé, hanem valami furcsa kombinációja a kettőnek.
"Az tényleg segítene, ha ki tudnád találni magadtól, Bella. Erőltesd meg magad egy kicsit."
Vágtam egy erőtlen grimaszt. "Megpróbálom."
Én pedig megpróbállak hamarosan meglátogatni"." sóhajtotta "És ők majd megpróbálnak lebeszélni
róla."
"Ne hallgass rájuk"
"Megpróbálom." Megrázta a fejét, mintha kétségei lennének a sikerében. "Gyere el hozzám, amint
kitalálod."
Valami eszébe jutott, valami, amitől elkezdett remegni a keze."Ha… ha te is akarod."
"Miért ne akarnálak látni?"
Az arca megkeményedett és keserű lett, száz százalékig az az arc lett belőle, ami Sam-hez tartozik.
"Oh, tudok egy okot," mondta durván. "Nézd, tényleg mennem kell. Megtennél nekem valamit?"
Csak rémülten bólogattam a hirtelen változása láttán.
"Legalább hívj fel—ha nem is akarsz újra látni. Csak tudasd velem, hogy ez a helyzet."
"Nem fog megtörténni—"
Felemelte az egyik kezét, hogy félbeszakítson. "Csak tudasd velem."
Felállt és az ablak felé fordult.
"Ne hülyéskedj, Jake," panaszkodtam."El fogod törni a lábad. Használd az ajtót. Charlie nem fog
észrevenni."
"Nem lesz semmi bajom," motyogta, de azért az ajtó felé fordult. Habozott, ahogy elment mellettem,
és úgy bámult rám mintha valami szurkálná. Könyörgően kinyújtotta az egyik kezét.
Megfogtam, mire ő hirtelen megrántott – olyan erősen —hogy leestem az ágyról, és a mellkasához
vágódtam.
"Csak arra az esetre," motyogta bele a hajamba, miközben úgy szorított, hogy majdnem
összeroppantotta a bordáimat.
"Nem kapok—levegőt!" ziháltam.
Végre elengedett, de az egyik kezét továbbra is a derekamon tartotta, úgy hogy nem dőltem el.
Visszalökött az ágyra, ezúttal sokkal finomabban.
"Aludj egy kicsit, Bells. Rá kell venned az agyadat, hogy dolgozzon. Tudom, hogy képes vagy rá.
Szükségem van rá, hogy megértsd. Nem veszíthetlek el, Bella. Emiatt nem."
Pár lépéssel az ajtónál termett, csendesen kinyitotta, és eltűnt. Figyeltem, hogy mikor lép a nyikorgós
lépcsőfokra, de nem hallottam semmit.
Visszafeküdtem az ágyba, az agyam pörgött. Túlságosan össze voltam zavarodva. Behunytam a
szemem, hogy próbáltam gyorsan értelmet vinni ebbe az egészbe, de ez elég volt arra, hogy a
tudatalattim olyan gyorsan elnyeljen, hogy az már zavaró volt.
Nem az a békés, álommentes alvás volt, amire áhítoztam- még szép, hogy nem. Megint az erdőben
voltam, és elindultam ugyanazon az úton, amelyiken mindig. Gyorsan rájöttem, hogy ez nem az az
álom, ami általában szokott lenni.
Valamiért nem éreztem késztetést, hogy barangoljak, vagy kutassak valami után; csak megszokottan
kószáltam egyedül, mert ez az, ami általában várható tőlem az álmaimban. Igazából, ez még csak nem
is ugyanaz az erdő volt. A fények és a szagok is mások voltak. Nem olyan volt, mint a nedves fa
szaga, hanem inkább olyan, mint a sós víz illata. Az eget még mindig nem láttam, de a felettem
elterülő világos jáde zöld levelekből arra következtettem, hogy túl a lombokon a nap süt valahol.
Ez az erdő, La Push körül volt, valahol a strand közelében, most már biztos voltam benne.
Tudtam, hogy ha megtalálom a partot, akkor láthatom majd a napot, úgyhogy sietősen követtem a halk
hullámok távoli hangját.
És aztán megláttam Jacob-ot. Megragadta a kezemet és az erdő sötétebb részei felé húzott.
"Jacob, mi a baj?" kérdeztem. Az arca olyan volt, mint egy ijedt kisfiúé, és a gyönyörű hosszú
lófarokba kötött haja a tarkóját csapkodta. Teljes erőből megrántott, de én ellenálltam, nem akartam
bemenni a sötétbe.
"Fuss, Bella, futnod kell!" suttogta rémülten.
A deja vu váratlan hulláma olyan erősen söpört végig rajtam, hogy majdnem felébredtem.
Most már tudtam miért tűnt olyan ismerősnek ez a hely. Azért mert már voltam itt egyszer, egy másik
álmomban. Millió évvel ezelőtt, egy teljesen más élet részeként. Ez az az álom volt, amit azután
láttam, hogy Jacobbal a parton sétáltunk, az első éjszaka miután rájöttem, hogy Edward egy vámpír.
Újraéltem ezt a napot Jacobbal, biztos a mélyen eltemetett emlékeim közül ástam elő.
Most hogy elkülönítettem az álmomtól, vártam, hogy végigjátsszam. Egy furcsa fény jött felém a part
irányából. Csak egy pillanat, és Edward kisétál a fák közül, a bőre halványan ragyog, és a szemei
feketék és veszélyesek. Odahív magához és mosolyog. Olyan gyönyörű, mint egy angyal, a fogai
pedig élesek és hegyesek…
De kezdtem a saját fejem után menni. Valami másnak kell előbb történnie.
Jacob megragadta a kezemet és kiáltott egyet. Rázkódva lerogyott a földre, a lábamhoz.
"Jacob!" sikítottam, de már eltűnt.
A helyén egy hatalmas vörösesbarna farkas volt, sötét de értelmes szemekkel.
Az álom irányt váltott, mint ahogy egy vonat átugrik egy másik vágányra.
Ez már nem az a farkas volt, amiről a másik életemben álmodtam. Ez az a hatalmas rozsdabarna farkas
volt, amitől csak fél méterre álltam a tisztáson, alig egy héttel ezelőtt. Ez a farkas rettenetes és óriási
volt, nagyobb, mint egy medve.
A farkas figyelmesen bámult rám, miközben megpróbált valami létfontosságú dolgot közölni velem az
értelmes szemein keresztül. Jacob Black ismerős barnás fekete szemein keresztül.
Arra ébredtem, hogy torkomszakadtából sikítok.
Azt vártam, hogy Charlie ezúttal idejön, hogy megnézze, mi van velem. Ez nem a szokásos sikításom
volt. A párnáim közé temettem az arcom, próbáltam elnémítani a hisztérikus rohamomat, amiből a
sikításom is származott. A pamutot szorosan az arcomhoz nyomtam, azon tűnődtem, hogy nem
tudnám-e valahogy megszakítani a kapcsolatot, amit csak most alkottam.
De Charlie végül nem jött be, képes voltam elfojtani a furcsa visítást, ami a torkomból jött.
Most már mindenre emlékeztem—minden szóra, amit Jacob a parton mondott nekem azon a napon,
még arra a részre is, amit azelőtt mondott, hogy rátért volna a vámpírokra, a „hidegekre”.
Különösképpen az első részére.
"Ismered azokat a történeteket, amik arról szólnak, hogy honnan jöttünk— úgy értem, a Quileute-ok
honnan származnak?" kérdezte.
"Nem igazán," vallottam be.
"Nos, nagyon sok legenda létezik, némelyik egészen visszanyúlik az Özönvíz idejébe—állítólag - az
ősi Quileute-ok a legmagasabb fák csúcsához kötözték a kenuikat a hegyen, hogy túléljék, mint Noé és
a bárkája.” Elmosolyodott, hogy megmutassa, mennyire nem hisz ezekben a történetekben. "Egy
másik legenda azt állítja, hogy a farkasoktól származunk—és a farkasok még mindig a testvéreink. A
törzs szabályai tiltják, hogy vadásszunk rájuk.
"És ott vannak azok a történetek a „hidegekről”." Folytatta halkabban.
"A hidegek?"
"Igen. Vannak olyan ősi történetek róluk, mint a farkasokról szóló legendák, de vannak újabb keletűek
is. A legenda szerint a dédnagyapám ismerte őket. Ő volt az, aki szerződést kötött velük, hogy ne
tegyék a lábukat a földünkre." Jacob az égnek emelte a tekintetét.
" A dédnagyapád?"
"Ő is a törzs elöljárói közé tartozott, ahogy az apám is. Érted már, a hidegek az ősi ellenségei a
farkasoknak – mármint nem az igazi farkasoknak, hanem azoknak, akik emberré változtak, mint az
őseink. Ti úgy nevezitek őket, hogy vérfarkasok.
"A vérfarkasoknak vannak ellenségeik?"
"Csak egy."
Valami fojtogatta a torkomat. Megpróbáltam lenyelni, de továbbra is ott maradt. Megpróbáltam
kiköpni.
"Vérfarkas," ziháltam.
Igen, ez volt az a szó, ami szorította a torkomat.
Az egész világ elbillent, a rossz tengely felé dőlt
Miféle hely ez? Tényleg létezhet egy olyan világ, ahol az ősi legendák körbejárják a jelentéktelen
kisvárososok határait, hogy elegyengessék a mitikus szörnyek útját. Ez azt jelentette, hogy minden
hihetetlen tündérmese igaz történeten alapszik? Van itt valami épeszű normális dolog egyáltalán, vagy
minden varázslatból és rémtörténetekből áll?
Megfogtam a fejemet két oldalt, azt hittem mindjárt felrobban.
Egy apró, tartózkodó hang a fejemben megkérdezte, hogy miért ekkora ügy ez. Nem fogadtam már el
rég a vámpírok létezésének tényét—mindennemű hisztérikus kitörés nélkül?
Pontosan, vissza akartam üvölteni a hangnak. Nem elég egy mítosz mindenkinek az életben?
Emellett, egyetlen pillanat sem telt el úgy, hogy ne lettem volna tudatában, annak hogy Edward Cullen
eltér az átlagostól. Nem volt olyan nagyon nehéz rájönni, hogy mi volt ő—mert ő nyilvánvalóan egy
valami volt.
De Jacob? Jacob, aki csak Jacob volt, és semmi több? Jacob, a barátom? Jacob, az egyetlen olyan
ember, akihez a legszorosabb barátság fűzött…
És még csak nem is ember.
Elfojtottam a feltörő sikítást
Mit is jelent ez?
Erre az egyre tudtam a választ. Azt jelenti, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Mi másért lenne
az életem tele horrorfilm szereplőkkel? Miért foglalkoznék velük, annyit, hogy amikor elmennek,
hogy folytassák a mitikus életüket, hatalmas darabokat tépnek ki a mellkasomból?
A fejemben rendezetlenül kavarogtak a gondolatok, olyannyira hogy az, ami még egy perce jelentett
valamit, most már teljesen már értelmet kapott.
Nincsen semmiféle kultusz. Soha nem is volt semmilyen kultusz, se banda. Nem, ez sokkal rosszabb
volt annál. Ez egy falka volt.
Öt, elképesztően hatalmas, tarka vérfarkasé, akik közvetlenül mellettem mentek el, Edward tisztásán.
Eszeveszetten kapkodtam. Az órára bámultam—nagyon korán volt még de nem érdekelt. El kell
mennem La Push-ba, most. El kell mennem Jacobhoz, hogy megnyugtasson nem vesztettem el
egészen a józaneszemet.
Felráncigáltam magamra az első kezembe akadó tiszta ruhadarabokat, nem figyelve arra, hogy
egyáltalán passzolnak-e. Kettesével vettem a lépcsőket. Majdnem belerohantam Charlie-ba, ahogy az
ajtó felé igyekeztem.
"Hova mész?" kérdezte, és majdnem olyan meglepetten bámult rám, mint ahogy én rá. "Tudod hány
óra van?"
"Igen. El kell mennem Jacobhoz."
"Azt hittem ez a dolog Sam-mel—"
"Nem erről van szó, most azonnal beszélnem kell vele."
"Elég korán van még." Felhúzta a szemöldökét, amikor az arckifejezésem nem változott.
"Nem akarsz reggelizni?"
"Nem vagyok éhes." Mondtam gyorsan. Elállta a kijáratot. Fontolóra vettem, hogy gyorsan
megkerülöm és kirohanok az ajtón, de tudtam, hogy ezt később meg kéne magyaráznom "Hamar
visszaérek, oké?"
Charlie ráncolta a homlokát. "Egyenesen Jacobék házához mész, ugye? Sehol nem állsz meg
útközben?"
"Persze hogy nem, hol állnék meg?" sietősen válaszoltam.
"Nem tudom," adta meg magát. "Csak… szóval, volt egy másik támadás—megint farkasok. Elég
közel volt a forrásokhoz—de ezúttal találtunk egy szemtanút is. Az áldozat csak pár méterre volt az
úttól, amikor eltűnt. Pár perccel később a felesége látott egy hatalmas szürke farkast, amikor
segítségért sietett."
A gyomrom görcsbe rándult, úgy, mint amikor valaki rosszul van hullámvasúton. "Egy farkas támadta
meg?"
"Nincs semmi nyoma—csak egy kevés vér megint." Charlie arca szomorú volt. "Az erdészek
fegyverekkel mennek ki, és önkénteseket toboroznak. És sok vadász van, aki szintén részt akar venni
az üldözésben—vérdíjat, tűztek ki, a farkasokra. Ez elég nagyszámú fegyveres erőt jelent az erdőben,
és ez elég aggasztó. Megrázta a fejét. "Amikor az emberek túl izgatottak, akkor történnek a
balesetek…"
"Le fogják lőni a farkasokat?" a hangom három oktávval magasabb volt.
"Mi mást tehetnénk? Mi a baj?" kérdezte, miközben az arcomat tanulmányozta
Bágyadtnak éreztem magam, sápadtabb voltam, mint általában. "Ugye nem mész be az erdőbe?"
Nem tudtam válaszolni. Ha nem nézett volna, akkor a fejemet a térdem közé raktam volna.
Elfelejtkeztem az eltűnt túrázókról, a véres lábnyomokról… nem kapcsoltam össze a tényeket a
titokkal, amire rájöttem.
"Nézd, kicsim, nem akarom, hogy megijedj. Csak maradj a városban vagy a főúton—nincsenek
megállók—oké?"
"Oké," ismételtem gyenge hangon.
"Mennem kell."
Ahogy közelebbről megnéztem Charlie-t láttam, hogy a derekára van erősítve a pisztolya, és
túrabakancs van rajta.
"Ugye te nem mész a farkasok után, apu?"
"Nekem is segítenem kell, Bells. Emberek tűnnek el."
A hangom hisztérikusan csengett "Ne! Ne, ne menj. Túl veszélyes!"
"Végeznem kell a munkámat, ne legyél ilyen pesszimista—minden rendben lesz." Az ajtó felé fordult
és kinyitotta. "Na nem mész?"
Haboztam, a gyomrom még mindig kavargott. Mit mondhatnék neki, hogy megállítsam?
Túlságosan kába voltam ahhoz, hogy a megoldáson gondolkodjam.
"Bells?"
"Talán még túl korán van La Pusha-ba menni”suttogtam.
"Szerintem is," mondta, és kilépett az esőbe, majd becsapta maga mögött az ajtót.
Amint eltűnt a látóteremből, lerogytam a földre és a térdeim közé tettem a fejem.
Charlie után kéne mennem? Mit mondanék neki?
És mi van Jacobbal? Jacob a legjobb barátom; figyelmeztetnem kell. Ha ő tényleg—megrezzentem és
kényszerítettem magam, hogy arra a szóra gondoljak—vérfarkas (tudtam hogy az, éreztem), akkor az
emberek le fogják lőni! El kell mondanom neki és a barátainak, hogy az emberek megpróbálják lelőni
őket, ha hatalmas farkas képében mászkálnak fel s alá. El kell mondanom nekik, hogy ne csinálják.
Be kell fejezniük! Charlie kint van az erdőben. Vajon érdekli őket egyáltalán? Eltűnődtem… Eddig
nem foglalkoztam ezzel, amíg csak idegenek tűntek el. Jelent ez valamit, vagy csak véletlen?
Azt akartam hinni, hogy legalább Jacob-ot érdekli.
Így is, úgy is figyelmeztetnem kell.
Vagy… mégsem?
Jacob a legjobb barátom, de ugyanakkor egy szörnyeteg is? Egy igazi? Gonosz? Figyelmeztetnem
kéne őket, akkor is, ha gyilkosok?! Ha hidegvérrel lemészárolták az ártatlan túrázókat? Ha minden
porcikájukban igazi horror filmbeli teremtmények is, rosszul tenném, ha megvédeném őket?
Elkerülhetetlen volt hogy ne hasonlítsam Jacobot és a barátait a Cullenékhez. Átfontam a karommal a
mellkasomat, küzdöttem a fájdalmas lyukkal, amíg rájuk gondoltam.
Őszintén szólva, semmit sem tudok a vérfarkasokról. Valami olyasmire számítottam, mint a filmeken
látható nagy szőrös farkasemberek – ha egyáltalán számítottam valamire. Úgyhogy nem tudom, hogy
mi készteti őket a vadászatra, éhség, szomjúság vagy csak a vágy hogy öljenek? Így nehéz volt
dönteni, hogy nem tudtam.
De nem lehet rosszabb annál, amit a Cullenék elviseltek annak érdekében, hogy jók legyenek. Esmére
gondoltam—elkezdett hullani a könnyem, amikor magam elé idéztem a jóindulatú, kedves arcát—és
milyen gyengéd és gondoskodó volt, amikor szégyenkezve befogta az orrát és elfutott mellőlem,
amikor véreztem. Ennél nehezebb nem is lehetett volna. Most a gondolataim átvándoroltak Carlisle-ra,
ahogy századokon át szenvedett, hogy megtanulja figyelmen kívül hagyni a vér szagát, csak, azért
hogy életeket menthessen, mint orvos. Ennél nehezebb nem lehet.
A vérfarkasok egy másik utat választottak.
Nekem melyiket kéne választanom?