9.Fejezet Harmadik kerék:
Az idő elkezdett repülni, sokkal gyorsabban, mint azelőtt. Iskola, munka, Jacob—nem feltétlenül
ebben a sorrendben—egy arányos és könnyű sablon alkotott, amit követhettem. És Charlie megkapta,
amit akart: többé már nem voltam nyomorúságos. Persze nem tudtam teljesen becsapni magamat.
Amikor megálltam, hogy leltárt készítsek az életemről, amit próbáltam nem túl gyakran csinálni, nem
tudtam figyelmen kívül hagyni a viselkedésem burkolt célzásait.
Olyan voltam, mint egy elveszett hold—a bolygóm elpusztult valami kataklizmikus, katasztrófafilmbéli
kipusztulásról szóló forgatókönyben—ami, annak ellenére folytatta tovább a körözést a
megmaradt néptelen űrben, a szűk, kicsi keringési pályáján, semmibe véve a gravitáció törvényét.
A motorozás egyre jobban ment, így ez kevesebb aggasztó kötést és sérülést jelentett Charlienak. De
ez azt is jelentette, hogy a hang a fejemben elkezdett halkulni, amíg már nem hallottam többé.
Csendesen, de bepánikoltam. Belevetettem magamat a mező keresésébe enyhén dühöngő intenzitással.
Más adrenalin növelő tevékenységekért gyötörtem az agyamat.
Nem követtem nyomon a napokat, amit elteltek—nem volt rá ok, próbáltam annyira a jelenben élni,
amennyire csak lehetséges, semmi fakuló múlt, semmi közelgő jövő. Meg is lepődtem a dátumon,
amikor Jacob felhozta az egyik tanulós napon. Már várt, amikor megálltam a házukkal szemben.
„Boldog Valentin Napot!” Mondta mosolyogva Jacob, de lehajtotta a fejét, amikor üdvözölt engem.
Egy kis rózsaszín dobozt tartott a tenyerében. Beszélgető szívek.
„Ostobának érzem magam.” motyogtam. „Ma van Valentin Nap?”
Jacob látszólagos szomorúsággal megrázta a fejét. „Néha olyan kívülálló tudsz lenni. Igen, Február
14-e van. Tehát, leszel a Valentinom? Mivelhogy nem vettél nekem egy doboz, 50 centes cukorkát, ez
a legkevesebb, amit tehetsz.”
Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. A szavak ingereltek, de csak a felszínen.
„És pontosan mit von ez maga után?” Biztosítottam be magam.
„A szokásos—életfogytig tartó rabszolgaság— ilyesmi dolgok.”
„Nos, ha ez minden…” Elfogadtam az édességet. De próbáltam kigondolni valami módot, hogy
tisztává tegyem a határokat. Újra. Ezek elég elmosódottnak tűntek Jacobnál.
„Tehát, mit csinálunk holnap? Kirándulás, vagy a sürgősségi?”
„Kirándulás.” Döntöttem. „Nem csak Te lehetsz megszállott. Kezdtem azt gondolkozni, hogy csak
képzeltem azt a helyet…” Rosszalló tekintettel néztem a távolba.
„Meg fogjuk találni.” Győzködött. „Motorozás pénteken?” Ajánlotta.
Láttam egy lehetőséget, és hezitálás nélkül megragadtam.
„Pénteken moziba megyek. Megígértem az ebédlőbeli bandának, hogy mostantól el fogok járni
szórakozni.” Mike elégedett lesz.
De Jacob arca elkomorult. Elkaptam a kifejezést a sötét szemiben,mielőtt azokat a földre szegezte
volna.
„Te is jössz, igaz?” Tettem hozzá gyorsan. „Vagy túl sok lenne a dögunalomból egy csomó, unalmas
felsőssel?”Ennyit a lehetőségemről, hogy egy kis távolságot teremtsek Jacob és köztem. Utáltam
bántani Jacobot; úgy tűnt, mintha egy szokatlan dolog kapcsolna minket össze, és az ő fájdalma
elindította a kis kart az enyémhez. Ez is, hogy elhívjam erre a megpróbáltatásra—megígértem
Mikenak, de egyáltalán nem éreztem semmi lelkesedést a gondolatra, hogy kövessem az ígéretem—túl
csábító volt.
„Azt akarod, hogy elmenjek barátaiddal oda?”
„Igen.” ismertem be őszintén, tudván, ahogy ezt folytattam, valószínűleg lelőttem volna magam a
szavaimmal. „Sokkal jobban fogok szórakozni, ha Te is ott leszel. Hozd el Quilt, és partyt csapunk
majd.”
„Quil ki fog akadni. Idősebb lányok.”Kuncogott, és forgatta szemeit. Embryt nem is említettem, még ő
sem. Én is nevettem. „Megróbálom neki biztosítani a jó felhozatalt.”
Angolon szóba hoztam a témát Mikekal.
„Hé, Mike” Mondtam, amikor az óra véget ért. „Ráérsz péntek este?”
Felnézett, a kék szemei reménykedve csillantak fel. „Igen. Szeretnél elmenni valahova?”
A válaszomat óvatosan fogalmaztam meg. „Azon gondolkoztam, hogy összehozhatnánk egy pár
embert”—Direkt kihangsúlyoztam a szót. „És együtt megnézhetnénk a Crosshairs-t.” –
Már megcsináltam a házimat —még az előzeteseket is elolvastam, hogy semmi se érjen váratlanul.
Ez a film tetőtől talpig vérfürdő volt. Nem lettem volna képes végigülni egy romantikus filmet. „Jól
hangzik?”
„Persze.” Mondta kevésbé buzgón.
„Király”
Egy másodperc múlva visszatért az előbbihez közel álló izgatottsági szintjébe. „Mi lenne, ha
elhívnánk Angelat és Bent? Vagy Ericet és Katet?”
Nyilvánvalóan el volt szánva , hogy valami páros randi szerűt hoz ki a dologból.
„És ha mindkettőt meghívnánk?” Javasoltam. És persze Jessicát. És Tylert meg Connert, és talán
Laurent. Kelletlenül taktikáztam. Változatosságot ígértem Quilnek.
“Oké.” Mormogta Mike csalódottan.
„És,” Folytattam. „Van egy pár barátom La Push-ból, akiket megívtam. Tehát ez úgy hangzik, hogy
szükségünk lesz a Suburban-odra, ha mindenki jön. ”
Mike szeme gyanakvóan összeszűkült.
„Ezek azok a barátaid, akikkel mostanság az összes idődet tanulással töltöd?”
„Aham, ők maguk.” válaszoltam jókedvűen. „Bár ezt nézheted úgy, mint egy oktatást —ők még csak
másodévesek.”
„Ó,” mondta Mike meglepetten. Egy pillanatnyi gondolkodás után elmosolyodott.
Bár végül nem volt szükség a Suburbanra.
Jessica és Lauren kijelentette, hogy elfoglaltak, amint Mike kikotyogta, hogy én is részt veszek a
szervezésben. Ericnek és Katienek már voltak tervei—3 hetes „évfordulójuk” volt vagy ilyesmi.
Lauren beszervezte Tylert és Connert mielőtt Mike tudta volna, így ők ketten is elfoglaltak voltak.
Még Quil is kilépett—iskolai verekedése okán. A végén csak Angela és Ben és persze Jacob tudott
menni.
Noha a csökkenő számok nem tompították Mike várakozását. Csak a péntekről tudott beszélni.
„Biztos vagy benne, hogy nem a Holnap és Örökkét akarod helyette megnézni?” kérdezte ebédnél,
megnevezve az aktuális romantikus vígjátékot, amik uralták a jegypénztárakat. „A rohadt
paradicsomok után jobban számba kéne venni .”
„A Crosshairs-t akarom látni.” bizonygattam. „Akciófilmekhez van kedvem. Hajrá vér és belek!”
„Oké.” fordult el Mike, de nem azelőtt, hogy láthattam volna a talán-mégiscsak-őrült-a-csaj
kifejezését.
Amikor hazaértem suliból egy nagyon ismerős autó parkolt a házunkkal szemben. Jacob a
motorháztetőnek dőlt, és egy hatalmas vigyor ragyogta be az arcát.
„Na ne!” kiáltottam, ahogy kiugrottam a járgányomból. „Kész vagy! Nem hiszem el! Befejezted a
Rabbit-et!”
Sugárzott. „Épp tegnap este. Ez az első utazása.”
„Hihetetlen.” Feltartottam a kezem egy ötösért.
Belecsapta a kezét ez enyémbe, de otthagyta, összefonva az ujjait az enyémmel. „Szóval vezethetek
ma este?”
„Mindenképpen,” mondtam, majd sóhajtottam.
„Mi a baj?”
„Feladom—ezt nem tudom felülmúlni. Nyertél. Te vagy az idősebb.”
Vállat vont, nem meglepve, hogy feladtam. „Persze, hogy én.”
Mike Suburbanja pöfögött be a sarkon. Kihúztam a kezem a Jacobéból, és ő grimaszolt erre-> amire ő
grimaszt vágott, amit én nem szándékoztam meglátni.
„Emlékszem erre a srácra.” mondta halk hangon, ahogy Mike leparkolt az utca túloldalán. „Az, aki azt
hitte, hogy te vagy a barátnője. Még mindig össze van zavarodva?”
Felemeltem az egyik szemöldökömet. „Néhány embert nehéz elkedvteleníteni.”
„Akkor megint,” mondta Jacob elgondolkozva,”néha a kitartás kifizetődő.”
„Bár az idő nagy részében csak bosszantó.”
Mike kiszállt az autójából ás átszelte az utat.
„Hé Bella,” üdvözölt, aztán a szemei elfordultak, ahogy felnézett Jacobra. Röviden rápillantottam
Jacobra én is, próbáltam objektív lenni. Egyáltalán nem másodikosnak nézett ki. Ő egyszerűen túl
nagy volt—Mike feje épphogy csak elérte Jacob vállát; nem is akartam arra gondolni, hogy én
mekkora lehetek mellette—az arca is idősebbnek nézett ki, mint ahogy régebben, akár egy hónappal
ezelőtt.
„Hé Mike! Emlékszel Jacob Black-re?”
„Nem igazán.” nyújtotta ki Mike a kezét.
„Régi családi barát,” mutatta be magát Jacob, kezet ráztak, nagyobb erővel, mint az szükséges lett
volna. Amikor abbahagyták a markolást, Mike behajlította az ujjait.
Hallottam, hogy a telefon csörög a konyhában.
„Ezt jobb ha felveszem —lehet, hogy Charlie az,” mondtam nekik, és besiettem.
Ben volt. Angela beteg, gyomorinfluenzája van és ő nem akar nélküle jönni. Bocsánatot kért, hogy
magunkra hagy minket.
Lassan mentem vissza a várakozó fiúkhoz, fejrázogatva. Nagyon reméltem, hogy Angela hamarosan
jobban fogja érzi magát, de be kellett ismernem, hogy önző módon dühös voltam ettől a fejleménytől.
Csak mi hárman, Mike, Jakob és én, együtt egész este –hát ez pompásan alakult, gondoltam maró
gúnnyal.
Nem úgy tűnt, hogy Jake és Mike a távollétemben bármilyen haladást tettek volna a barátság felé.
Több méter távolság volt köztük és elfordultak egymástól, míg rám vártak. Mike arckifejezése
mogorva volt, Jacobé pedig vidám, mint mindig.
„Ang beteg” mondtam nekik rosszkedvűen. „Ő és Ben nem jönnek.”
„Úgy sejtem az influenza körbemegy. Austin és Conner is hiányoztak ma. Talán egy másik
alkalommal kellene elmennünk.” Javasolta Mike.
Mielőtt helyeselhettem volna, Jacob megszólalt.
„Én még mindig benne vagyok. De, ha te, Mike inkább későbbre halasztanád—”
„Nem, jövök!” Szólt közbe Mike. „Csak Angelára és Benre is gondoltam. Menjünk!” Majd elindult a
Suburbanja felé.
„Hé, nem bánnád, ha Jacob vezetne?” kérdeztem. „Mondtam neki, hogy vezethet—épp most fejezte be
az autóját. Roncsból építette, mindent egyes egyedül.” Hencegtem, mint egy büszke tanár-szülő
egyesületbeli anyuka, akinek a gyermeke rajta van az igazgatói listán.
„Rendben,” csattant fel Mike.
„Jól van akkor,” mondta Jacob, mintha ez mindent megoldott volna. Könnyedebben érezte magát,
mint bárki más.
Mike beszállt a Rabbit hátsó ülésére, utálatos arckifejezéssel.
Jacob normális, napos hangulatában volt, fecsegett rendületlenül, amíg majdnem elfelejtkeztem arról,
hogy Mike némán duzzog hátul.
Azután Mike megváltoztatta a stratégiáját. Előre dőlt, az állát az ülésem vállán pihentetve; az arca
majdnem hozzáért az enyémhez. Távolabb húzódtam, a hátamat az ablakok irányába fordítva.
„Működik a rádió ebben az izében?” kérdezte Mike rejtett ingerültséggel, félbeszakítva Jacobot a
mondat közepén.
„Igen,” válaszolta Jacob. „De Bella nem szereti a zenét.”
Meglepődve bámultam Jacobot. Ezt sosem mondtam neki.
„Bella?” kérdezte Mike bosszúsan.
„Igaza van. ” motyogtam, még mindig Jacob derűs profilját nézve.
„Hogy tudod nem szeretni a zenét?” követelődzött Mike.
Vállat vontam. „Nem tudom. Egyszerűen csak irritál.”
„Hmph.” Dőlt hátra Mike.
Mikor odaértünk a mozihoz, Jacob egy 10 dollárost nyomott a kezembe.
„Mi ez?” kifogásoltam.
„Nem vagyok elég idős, hogy beengedjenek erre a filmre.” Emlékeztetett.
Hangosan felnevettem. „Ennyit a relatív életkorról. Billy meg fog ölni engem, ha becsempészlek?”
„Nem, mondtam neki, hogy azt tervezed, hogy megrontod a fiatalkori ártatlanságomat!”
Kuncogtam, erre Mike gyorsított a járásán, hogy lépést tartson velünk.
Majdnem azt kívántam, bárcsak Mike úgy döntött volna, hogy nem jön. Még mindig mogorva volt—
nem sokat hozzáadva a bulihoz. De azt sem akartam, hogy egy randin végezzem, kettesben Jacobbal.
Az nem segített volna semmin.
A film pontosan olyan volt, mint amilyennek állították. Már a legelején, négy embert felrobbantottak,
és egyet lefejeztek. Az előttem ülő lány a kezeit a szeme elé tette és a fejét a barátja mellkasára
hajtotta. Ő megsimogatta a vállát és alkalmanként megrezzent az arca.
Mike nem úgy tűnt, mint aki nézi a filmet. Az arca merev volt, ahogy a képernyő fölötti függönyrojt
felé bámult.
Elhelyezkedtem, hogy elviseljem a 2 órát, a színeket és a mozgást nézve a képernyőn, inkább, mint az
emberek alakját vagy az autókat és a házakat. De akkor Jacob elkezdett kuncogni.
„Mi az?”suttogtam.
„Ó, ugyan már” sziszegte vissza. „Húsz lábnyira fröccsent ki a vér abból a pasasból. Micsoda
hamisítvány, láttad?”
Megint kuncogott, amikor felnyársalt egy zászlórúd egy másik embert egyenesen a betonfalba.
Ezután már tényleg néztem az előadást, vele nevetve, ahogy a csonkítás egyre és egyre nevetségesebbé
vált. Hogyan fogok tudni valaha is harcolni az elmosódott határokkal a kapcsolatunkban, mikor
annyira szerettem vele lenni?
Jacob és Mike is igényt tartottak a karfámra, mindkét oldalamon. Mindkettőjük keze könnyedén pihent
a karfán, tenyérrel felfelé, természetellenesnek tűnő pozícióban. Mint az acél medve csapdák –
nyitottan és készen.
Jacobnak volt az a szokása, hogy megfogta a kezem, amikor csak lehetőség adódott rá, de itt, az
elsötétített mozi teremben, Mike figyelő szemei mellett, más jelentése lenne—és biztos voltam benne,
hogy tudja ezt. Nem tudtam elhinni, hogy Mike is ugyanarra a dologra gondolt, de a kezeit pontosan
ugyanúgy tartotta, mint Jacob.
Szorosan keresztbefontam a karomat a mellkasomon és reméltem, hogy mindkettőjük keze elfárad.
Mike adta fel először. A film fele körül visszahúzta a karját, és előredőlt, hogy a fejét a kezeibe
temesse. Először azt hittem, hogy valamire a mozivásznon reagált így, de aztán nyögött egyet.
„Mike, jól vagy?” suttogtam.
Az előttünk ülő pár megfordult, hogy ránézzen, amikor Mike újra felnyögött.
A képernyőről visszaverődő fényben láttam, ahogy az arcán izzadságcseppek ragyognak.
Mike megint nyögött, és elrohant az ajtóhoz. Felpattantam, hogy kövessem és Jacob azonnal utánozta
a mozdulataimat.
„Ne, maradj!” suttogtam. „Csak meggyőződök róla, hogy rendben van-e.”
Jacob így is velem jött.
„Neked nem kell jönnöd. A nyolc dollárod megér egy kis vérontást.” Ragaszkodtam hozzá, ahogy
végigsétáltunk a folyosón.
„Semmi baj, Bella. Biztos lehetsz benne, hogy megkaptam. Ez a film elég szar.” A hangja közben
suttogásból felerősödött normál hangnemre, ahogy kisétáltunk a moziból.
Mike-nak semmi jele nem volt az előcsarnokban, és most már boldog voltam, hogy Jacob velem jött—
bekukkantott a férfi wc-be, hogy ellenőrizze, nincs-e ott.
Jacob egy pár másodperc múlva visszatért.
„Oh, bent van, minden rendben.” Mondta, miközben forgatta a szemeit. „Micsoda puhány. Valaki
erősebb gyomrú mellett kéne kitartanod. Valaki mellett, aki röhög az alvadt vér látványán, amelytől a
gyenge pasik hánynak.”
„Nyitva tartom a szemem valaki ilyenért.”
Teljesen egyedül voltunk az előcsarnokban. Mindkét teremben a felénél tartott a film, ezért az
elhagyatott volt—elég halk ahhoz, hogy hallhassuk, ahogy a popcorn pattog a kiszolgáló pultnál a
hallban.
Jacob odament, hogy leüljön a pamutbársony-kipárnázott padra a fal mellé, megveregetve a helyet
maga mellett.
„Úgy hangzott, hogy még egy ideig bent lesz.” mondta, majd kinyújtotta a hosszú lábait maga elé,
ahogy elhelyezkedett a váráshoz.
Csatlakoztam hozzá egy sóhajjal. Úgy nézett ki, mint aki arra gondol, hogy még több vonalat töröljön
el. De még mennyire, amint leültem, átrakta a karját a vállam köré.
„Jake” Tiltakoztam, és elhajoltam. Ő leeresztette a karját, de egyáltalán nem látszott bosszúsnak a
jelentéktelen elutasítás miatt. Kinyúlt, és határozottan megfogta a kezem, a másik kezét a csuklóm
köré csavarva, amikor megint el akartam húzódni. Honnan vette ezt a magabiztosságot?
„Most várj egy percet Bella” Mondta nyugodt hangon „Mondj meg nekem valamit.”
Fintorogtam egyet. Nem akarom ezt csinálni. Nem csak most, de soha. Semmi sem maradt az
életemben, ennél a pontnál, ami fontosabb lenne számomra, mint Jacob Black. De úgy tűnik,
elhatározta, hogy elront mindent.
„ Mi az?” Kérdeztem fanyarul.
„Te kedvelsz engem, igaz?”
„Tudod, hogy igen.”
„Jobban, mint azt a kóklert, aki épp most hányja ki a beleit?” Intett a WC ajtó felé.
„Igen.” Sóhajtottam.
„Jobban, mint a többi srácot, akit ismersz?” Nyugodt volt és békés—mintha a válaszom nem
számítana, vagy mintha már tudná mi lesz az.
„Még a lányoknál is jobban.” Mondtam
„De ez minden.” mondta és ez már nem egy kérdés volt.
Nehéz volt válaszolni, kimondani a szót. Megsértődik majd és kerülni fog? Hogy bírnám azt ki?
„Igen.” Suttogtam.
Rám mosolygott. „Tudod, hogy ez így okés. Addig, amíg engem bírsz a legjobban. És úgy gondolod,
hogy jóképű vagyok – aránylag. Fel vagyok készülve, hogy idegesen kitartó legyek.”
„Nem fogok megváltozni.” Mondtam, és bár próbáltam normális hangnemben beszélni, mégis
hallottam a szomorúságot benne.
Az arca most elmélkedő volt, már nem viccelődő. „Még mindig a másik, igaz?”
Meghajlottam. Furcsa, hogy tudja, hogy ne mondja ki a nevét – mint korábban a kocsiban a zenével.
Sok mindent felfedez rajtam, amiket sose mondtam neki.
„Nem kell róla beszélned.” Mondta.
Hálásan bólintottam.
„De ne légy mérges rám, amiért körülötted ólálkodok, rendben?” Jacob megveregette a kézfejemet.
„Mert nem adom fel. Rengeteg időm van.”
Sóhajtottam. „Nem rám kéne pazarolnod.” Mondtam, habár szerettem volna. Különösen, ha hajlandó
elfogadni engem úgy, ahogy vagyok – sérült áruként.
„Ez az, amit szeretnék, addig, amíg te is szeretsz velem lenni”
„El sem tudom képzelni, hogy ne szeretnék veled lenni.” Mondtam neki őszintén.
Jacob sugárzott. „Ezzel együtt tudok élni.”
„Csak ne várj többet.” Figyelmeztettem, és megpróbáltam elhúzni a kezem, de makacsul tartotta.
„Ez igazából nem zavar téged, ugye?” Kérdezte és megszorította az ujjaim.
„Nem.” Sóhajtottam. Igazából egész kellemes volt. A keze sokkal melegebb volt az enyémnél;
mostanában folyton fáztam.
„És nem érdekel, hogy ő mit gondol?” Bökött a hüvelykujjával a WC felé.
„Azt hiszem nem.”
„Akkor mi a probléma?”
„A probléma az,” mondtam „hogy ez nekem mást jelent, mint neked.”
„Nos.” Szorosabban fogta a kezem. „Ez az én problémám, nem?”
„Rendben” Morogtam „De azért ne felejtsd el.”
„Nem fogom. Szóval a pöcök most már ki van húzva a gránátból, ha?” Megbökte az oldalam.
Forgattam a szemeim. Ha úgy érzi, viccet csinálhat az egészből, akkor fel van rá hatalmazva.
Gondoltam.
Egy percig halkan kuncogott, miközben a kisujjával szórakozottan rajzolgatott a kézfejemre.
„De furcsa ez a sebed itt.” Mondta hirtelen és megfordította a kezem, hogy megvizsgálja. „Hogy
szerezted?”
Szabad kezének mutatóujjával követte a hosszú, ezüstös félhold alakú seb vonalát, ami alig volt
látható a fehér bőrömön.
Összevontam a szemöldököm. „Te most őszintén elvárod, hogy emlékezzek, honnan van az összes
sebem?”
Vártam az emlékre, hogy lesújtson – hogy megnyissa a tátongó lyukat. De most is, ahogy gyakran
megtörténik, Jacob jelenléte egyben tartott.
„Hideg.” dörmögte, könnyedén megnyomva a helyet, ahol James belém eresztette a fogait.
És ekkor Mike kibotorkált a wc-ből, az arca hamuszürke és izzadt volt. Szörnyen nézett ki.
„Oh, Mike” Levegőért kaptam.
„Nem bánod, ha korábban megyünk?” Suttogta.
„Nem, dehogyis” Kiszabadítottam a kezem és odamentem segíteni Mike-nak sétálni. Ingatagnak tűnt.
„Túl sok volt a film?” kérdezte Jacob szívtelenül.
Mike pillantása rosszindulatú volt. „Nem igazán láttam belőle semmit.” motyogta. „Már azelőtt
hányingerem volt, mielőtt kialudtak a fények.”
„Miért nem szóltál semmit?” Szidtam le, miközben a kijárat felé támolyogtunk.
„Azt reméltem elmúlik,” mondta.
„Csak egy pillanat,” mondta Jacob, amint elértük az ajtót. Gyorsan visszament a büféhez.
„Kaphatnék egy üres popcornos zacskót?” kérdezte az eladótól. A lány egyszer pillantott Mike-ra,
aztán odatolt egy zacskót Jacobnak.
„Vigyétek ki innen, légyszi” könyörgött. Nyilván ő volt az, akinek fel kellett volna takarítania a
padlót.
Kivonszoltam Mike-ot a friss, nedves levegőre. Mélyeket lélegzett. Jacob rögtön mögöttünk volt.
Segített nekem Mike-ot betenni a kocsi hátuljába, majd a kezébe adta a zacskót komoly
arckifejezéssel.
„Kérlek.” volt minden, amit Jacob mondott.
Letekertük az ablakokat, engedve a jeges éjszakai levegőnek, hogy átfújja az autót, azt remélve, hogy
ez majd segíteni fog Mike-on. Átfogtam a karommal a lábaimat, hogy melegen tartsam magam.
„Megint fázol?” Kérdezte, és a karját körém rakta, mielőtt még válaszolhattam volna.
„Te nem?”
Megrázta a fejét.
„Biztos lázas vagy, vagy valami.” Morogtam. Jéghideg volt kint. Hozzáérintettem a kezem a
homlokához, és az tűzforró volt.
„Whoa, Jake – te lángolsz!”
„Pedig jól érzem magam,” vonta meg a vállát. „Makkegészségesnek.”
Ráncoltam a homlokom, majd újra megnéztem a homlokát. A bőre égette az ujjaimat.
„Olyan a kezed, mint a jég.” panaszkodott.
„Talán ez vagyok én,”
Mike felnyögött a hátsó ülésen és belehányt a zacskóba. Fintorogtam, remélve, hogy az én gyomrom
kibírja a szagot és a hangot. Jake aggodalmasan nézett hátra a vállai fölött, hogy megbizonyosodjon, a
kocsija nem lett-e bemocskolva.
A visszaút hosszabbnak tűnt.
Jacob csöndes volt, elgondolkodó. A karját körülöttem hagyta, ami olyan meleg volt, hogy a hideg
szél már jólesett.
Emésztő bűntudattal bámultam ki a szélvédőn.
Nagy hiba volt Jacobot bátorítani. Tiszta önzőség. Az nem számított, hogy próbáltam tisztázni a
helyzetemet. Ha még érzett reményt, hogy ez valami több is lehet, mint barátság, akkor nem voltam
elég érthető.
Hogy tudnám neki megmagyarázni, hogy megértse? Egy üres kagylóhéj voltam. Mint egy üres ház –
halálraítélt –hónapokig teljesen lakatlan voltam. Most már kissé megjavítottak. Az előszoba jobb
állapotban volt. De ez volt minden – csak egy kis rész. Ő ennél jobbat érdemel – jobbat, mint egy
egyszobás, omladozó feljavított ház. Nincs akkora összegű beruházás a részéről, amellyel segíthetne
visszatérnem a régi kerékvágásba.
Mégis tudtam, hogy nem fogom elküldeni őt. Túlságosan is szükségem volt rá, és önző voltam. Talán,
tisztázhatnám a dolgokat jobban a részemről, így tudná, hogy el kéne hagynia engem. Beleremegtem a
gondolatba, ekkor Jacob még szorosabban karolt át.
Haza vittem Mike-ot a kocsijával, míg Jacob hátulról követett minket, hogy aztán engem vigyen haza.
Jacob csendben volt egész úton a házunk felé, és azon gondolkoztam, hogy vajon ő is ugyanazokon a
dolgokon töpreng, mint én. Talán meggondolta magát.
„Szeretném behívni magamat, mivel korán megjöttünk.” mondta, mikor lehúzódtunk a teherautóm
mellé. „De azt hiszem igazad, van a lázzal kapcsolatban. Kezdem egy kicsit…furán érezni magam.”
„Ó ne, nehogy már te is! Szeretnéd, hogy haza vigyelek?”
„Nem.” rázta meg a fejét, és összehúzta a szemöldökét. „Még nem érzem magam betegnek. Csak…
rosszul vagyok. Ha kell, félrehúzódok.”
„Felhívsz, amint megérkeztél?” kérdeztem aggódva.
„Persze, persze.” Ráncolta a szemöldökét, miközben a sötétségbe bámult, és az ajkába harapott.
Kinyitottam az ajtót, hogy kiszállhassak, de ő megfogta a csuklómat könnyedén és ott tartott.
Megint felfigyeltem, hogy milyen forrónak érződik a bőre az enyémen.
„Mi az, Jake?” kérdeztem.
„Valamit el akarok mondani, Bella…de az hiszem, túl érzelgősen fog hangzani.”
Sóhajtottam. Ez ugyanolyan lesz, mint a moziban. „Folytasd.”
„Csak annyi, hogy tudom, hogy nagyon boldogtalan vagy. És talán ez nem segít semmit, de
szeretném, ha tudnád, hogy én mindig itt leszek. Soha nem foglak cserbenhagyni–megígérem, hogy
mindig számíthatsz rám. Wow, az elég érzelgősnek hangzott. De legalább tudod, ugye? Hogy én
soha de soha nem bántanálak?”
„Igen Jake, tudom. És már eddig is számítottam rád, talán jobban, mint ahogy te gondolnád.”
Mosoly jelent meg az arcán, mint ahogy a napfelkelte vörösre festi a felhőket, és ki akartam vágni
a nyelvemet. Egy szó sem volt hazugság abból, amit mondtam, de hazudnom kellett volna. Az
igazság rossz volt és fájni fog neki. Én fogom őt cserbenhagyni.
Egy különös kifejezés suhant át az arcán. „Tényleg jobb, ha most haza megyek,” mondta.
Gyorsan kiszálltam.
„Majd hívj!” Kiabáltam, miközben elhajtott.
Néztem amint elment, és úgy tűnt, legalább a kocsit tudja irányítani. Bámultam az üres utcát,
miután elment, és egy kicsit émelyegtem, de nem, fizikai értelemben.
Mennyire vágytam rá, hogy Jacob Black bárcsak a testvéremként született volna, a hús-vér
testvéremként, így tarthatnék valamiféle törvényes igényt őrá, ami mentesítene engem bármilyen
felelősség alól. Isten tudja, hogy soha sem akartam kihasználni Jacobot, de nem tudtam orvosolni,
csak megmagyarázni a bűntudatot, amit most éreztem, és ami azt jelentette, hogy mégiscsak
megtettem.
Még inkább, hogy sosem szándékoztam szeretni őt. Egy dolgot igazán tudtam, – tudtam a
gyomrom mélyén, a csontjaimban, tudtam a fejem búbjától a talpamig, tudtam az üres mellkasom
mélyén – hogy hogyan ad a szerelem erőt valakinek, hogy összetörjön téged.
Én helyrehozhatatlanul össze voltam törve.
De most szükségem volt Jacobra, úgy, mint egy drogra. Túl sokáig használtam őt mankónak,
sokkal mélyebb lett vele a kapcsolatom, mint azt én terveztem volna megint bárkivel. Most már
nem bírnám elviselni, hogy bármi baja legyen, de azt sem tudtam megakadályozni, hogy bántsam.
Azt hitte, hogy az idő és a türelem majd megváltoztathat, és, habár én tudtam, hogy egyáltalán
nincs igaza, azt is tudtam, hogy hagyni fogom neki, hogy megpróbálja.
A legjobb barátom volt. Mindig szeretni fogom őt, és ez soha, soha nem lesz elég.
Bementem a házba, leültem a telefon mellé és rágtam a körmeimet.
„Már vége a filmnek?” Kérdezte Charlie meglepetten, amint bementem. A földön ült, csak egy
méterre a TV-től. Biztos egy izgalmas meccs.
„Mike beteg lett,” magyaráztam „Valamilyen gyomorinfluenza.”
„Te jól vagy?”
„Most jól érzem magam.” Mondtam bizonytalanul. Valójában, lelepleződtem.
A konyhapultnak dőltem, a kezem csak centikre a telefontól és próbáltam türelmesen várni. Arra a
különös kifejezésre gondoltam, amit Jacob arcán láttam, mielőtt elhajtott, és az ujjaim elkezdtek
dobolni a pulton. Ragaszkodnom kellett volna hozzá, hogy én vigyem haza.
Néztem az órán a percek múlását. Tíz. Tizenöt. Még ha én vezetek is csak tizenöt percbe telik az
út, és Jacob gyorsabban vezetett. Tizennyolc perc. Fölkaptam a telefont és tárcsáztam.
Csak csöngött és csöngött. Talán Billy alszik. Talán rossz számot hívtam. Újra próbáltam. A
nyolcadik csöngésre, amikor már le akartam tenni, Billy fölvette.
„Hello?” kérdezte. Hangja óvatos volt, mintha rossz hírre számított volna.
„Billy, Bella vagyok – Jake hazaért már? Kb. húsz perce ment el innen.”
„Itthon van.” mondta kifejezéstelenül
„Föl kellet volna hívnia,” Kicsit ideges lettem. „Rosszul volt, mikor elment és aggódtam.”
„Túl rosszul volt, hogy fölhívjon. Most sem érzi jól magát.”Billy tartózkodónak hangzott.
Rájöttem, hogy biztos Jacobbal akar lenni.
„Szólj, ha bármiben segíthetek” ajánlottam „Át tudok menni.” Billyre gondoltam a tolószékében és
Jacobra, amint magáról gondoskodik…
„Ne, ne” mondta Billy gyorsan „Jól vagyunk. Maradj otthon.”
Már majdnem udvariatlan volt, ahogy mondta.
„Oké.” mondtam
„Viszlát Bella!”
Megszakadta a vonal.
„Viszlát!” Morogtam.
Nos, legalább hazaért. Különös módon, még mindig aggódtam. Felvánszorogtam a lépcsőn,
ingerülten. Talán holnap átmehetek munka előtt, hogy megnézzem jó van-e. Vihetnék levest – kell
lennie itthon valahol egy zacskó Campbell’s-nek. (szerk._márka)
Ráébredtem, hogy az összes ilyen tervet törölhetem, amikor korán felébredtem – az órám szerint
fél ötkor – és besprinteltem a mosdóba. Charlie ott talált rám fél órával később, a földön fekve, és
az arcom a hideg fürdőkád szélének nyomtam.
Hosszú percig nézett rám.
„Az influenza,” mondta végül.
„Igen.” nyögtem.
„Szükséged van valamire?” kérdezte.
„Hívd fel nekem Newtonékat, légyszi!” mondtam rekedten. „Mondd meg nekik, hogy elkaptam
azt, amit Mike is, és hogy ma nem tudok dolgozni menni. Mond, hogy sajnálom.”
„Persze. Nem probléma.” mondta.
A nap hátralevő részét a fürdőszoba padlóján töltöttem, egy pár órát aludtam az összegyűrődött
törölközőkön fekve. Charlie azt állította, hogy dolgoznia kell, de gyanítottam, hogy csak belépést
szeretett volna egy fürdőszobába. Ott hagyott mellettem a földön egy pohár vizet, nehogy
kiszáradjak.
Fölébredtem, mikor hazaért. Láttam, hogy sötét volt a szobámban – szürkület után. Nehézkesen
följött a lépcsőn, hogy lássa jól vagyok-e.
„Még életben?”
„Fogjuk rá.” mondtam.
„Szeretnél valamit?”
„Nem, köszi.”
Hezitált, látszólag nem volt elemében. „Akkor oké.” mondta és lement a konyhába.
Egy pár perc múlva hallottam, ahogy csöng a telefon. Charlie halkan beszélt valakivel egy percig,
majd lerakta.
„Mike jobban érzi magát” szólt föl az emeletre.
Nos, ez bíztató volt. Ő kb. 8 órával előbb lett beteg, mint én. Még nyolc óra. A gondolatra forgott
egyet a gyomrom, és felhúztam magam, hogy a WC fölé hajoljak.
Megint a törölközőn aludtam el, de amikor fölkeltem az ágyamban voltam és kint világos volt.
Nem emlékeztem rá, hogy felkeltem volna, szóval biztos Charlie cipelt be a szobámba – és az
éjjelimre rakta a pohár vizet. Fonnyadtnak éreztem magam. Az egészet megittam, habár kicsit fura
íze volt attól, hogy egész éjjel állt.
Lassan fölkeltem, próbáltam nem előidézni a hányingert megint. Gyenge voltam és szörnyű íze
volt a számnak, de a gyomrom jól volt. Az órámra néztem.
Az én 24 órám lejárt.
Nem erőltettem, nem ettem semmi mást, csak sós kekszet reggelire. Charlie megkönnyebbültnek
tűnt, hogy jól vagyok.
Amint meggyőződtem róla, hogy nem fogom a napot a fürdőszoba padlóján tölteni, felhívtam
Jacobot.
Jacob vette föl, de amint meghallottam a hangját, tudtam, hogy ő még nincs túl rajta.
„Halló?” A hangja megtört volt, rekedtes.
„Oh, Jake” együtt érzően sóhajtottam. „Szörnyen betegnek hangzol.”
„Szörnyen is érzem magam.” Suttogta
„Annyira sajnálom, hogy rávettelek, hogy gyere el velem. Ez szívás.”
„Én örülök, hogy elmentem.” Még mindig suttogott „Ne okold magad. Ez nem a te hibád”
„Hamarosan jobban leszel” ígértem „Mikor felébredtem ma reggel, már semmi bajom sem volt.”
„Beteg voltál?” Kérdezte egyhangúan.
„Igen, én is elkaptam, de már jól vagyok.”
„Az jó.” A hangja halott volt.
„Szóval pár órán belül jobban leszel,” bátorítottam.
Alig hallottam a válaszát. „Nem hiszem, hogy ugyanazt a bajom, mint neked volt.”
„Nem az influenzát kaptad el?” Kérdeztem zavartan,
„Nem. Ez valami más”
„Mi a baj veled?”
„Minden” suttogta „ Minden egyes porcikám fáj.”
A fájdalom a hangjában már majdnem tapintható volt.
„Mit csináljak, Jake? Mit vigyek hozzátok?”
„Semmit. Nem jöhetsz ide.” Váratlan volt. Billyre emlékeztetett az előző estéről.
„Én már túljutottam azon a valamin, ami neked van.” mutattam rá.
Nem törődött velem. „Majd hívlak, ha tudlak. És szólok, ha majd átjöhetsz.”
„Jacob__ ”
„Mennem kell.” mondta hirtelen sürgősséggel.
„Hívj, ha jobban érzed magad.”
„Rendben.” Egyezett bele és a hangjában volt valami keserű él.
Egy másodpercig csendben volt. Vártam, hogy elköszönjön, de ő is várt.
„Hamarosan találkozunk” mondtam végül.
„Várj, amíg hívlak” mondta újra.
„Oké….viszlát, Jacob.”
„Bella” suttogta a nevem, majd lerakta a telefont.