8.fejezet: Adrenalin:
„Oké, hol a kuplungod?”
A fogantyúra mutattam a bal oldali kormánykerekemnél. Hiba volt elengedni a fogást. A nehéz
motorbicikli imbolygott alattam, azzal fenyegetve, hogy lelök az egyik oldalra. Újra megragadtam a
kart, próbálva egyenesen tartani.
„Jacob, ez nem fog fennmaradni,” panaszkodtam.
„De fog, amikor mozgásba lendülsz,” ígérte. „Most, hol a féked?”
„A jobb lábam mögött.”
„Rossz.”
Megragadta a jobb kezem és ujjammal körbefogta a fogantyút a gázadagoló felett.
„De azt mondtad--”
„Ez az a fék, amit akarsz. Ne használd a hátsó féket most, az majd későbbre, amikor tudod, hogy mit
csinálsz.”
„Ez nem hangzik jól,” mondtam gyanakodva. „Nem mindkét fék ugyanolyan fontos?”
„Felejtsd el a hátsó féket, oké? Itt--” Körbecsomagolta kezével az enyémet és leszoríttatta velem a
kart. „Így tudsz fékezni. Ne felejtsd el!” Szorította meg újra a kezem.
„Jó,” értettem egyet.
„Gázpedál?”
Elfordultam a jobb oldali markolathoz.
„Sebességváltó?”
Megböktem a váltót a bal vádlimmal.
„Nagyon jó. Azt hiszem minden részt megtanultál. Most már csak mozgásba kell hoznod.”
„Uh-huh,” motyogtam, félve többet mondani. A gyomrom furcsán eltorzult és azt hiszem a hangom is
megtörhetett. Rettegtem. Próbáltam mondani magamnak, hogy a félelem értelmetlen. Már túléltem a
legrosszabb dolgot, ami lehetséges. Összehasonlítva azzal, miért kéne engem bárminek
megfélemlítenie most? Képesnek kellene a halál arcába néznem és nevetnem.
A gyomrom nem vette meg.
Lebámultam a koszos út hosszú sávjára, amit minden oldaláról sűrű, ködös zöld borított. Az út
homokos volt és nyirkos. Jobb, mint a sár.
„Szeretném, ha lenyomva tartanád a kuplungot,” utasított Jacob.
Körbefontam az ujjaimat a kuplungon.
„Most ez döntő, Bella,” hangsúlyozta Jacob. „Ne engedd el azt, oké? Azt akarom, hogy tettesd azt,
hogy egy élő gránátot adtam. Az érintkezőláb kint van és te fogod le azt.”
Szorosabban szorítottam.
„Jó. Gondolod, be tudod rúgni a kart?”
„Ha megmozdítom a lábam, leesek,” mondtam neki a csikorgó fogaimon keresztül, és az ujjaim
körbeszorították az élő gránátomat.
„Oké, megcsinálom. Ne engedd el a kuplungot!”
Hátrébb lépett és akkor hirtelen lerántotta a lábát a pedálról. Volt egy rövid hasító zaj, és a tolóereje
megremegtette a biciklit. Elkezdem oldalra esni, de Jake elkapta a motorbiciklit mielőtt az a földre
lökött volna.
„Maradj így,” bátorított. „Még mindig meg van a kuplung?”
„Igen,” ziháltam.
„Helyezd el a lábaidat—újra megpróbálom.” De az ülés hátuljára rakta a kezét, csak a biztonság
kedvéért.
Még négy rúgásba tellett mielőtt az gyújtást kapott. Éreztem, ahogy a motor morog alattam, mint egy
dühös állat. Addig markoltam a kuplungot míg az ujjaim meg nem fájdultak.
„Próbáld ki a gázpedált,” javasolta. „Nagyon könnyedén. És ne engedd el a kuplungot!”
Habozva elfordítottam a jobboldali fogantyút. Bár a mozdulat apró volt, a bicikli morgott alattam.
Most mérgesnek és éhesnek hangzott. Jacob mély elégedettséggel mosolygott.
„Emlékszel, hogy kell első sebességbe rakni?” kérdezte.
„Igen.”
„Nos, rajta, csináld!”
„Oké.”
Várt pár pillanatig.
„Bal láb,” súgta.
„Tudom,” mondtam egy mély lélegzetet véve.
„Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni?” kérdezte Jacob. „Ijedtnek tűnsz.”
„Jól vagyok,” csattantam fel. Elsőre lerúgtam a gázpedált.
„Nagyon jó,” dicsért meg. „Most pedig, nagyon finoman, ereszd ki a kuplungot.”
Tett egy lépést hátra a biciklitől.
„Azt szeretnéd, ha elengedném a gránátot?” kérdeztem hitetlenkedve. Nem csoda, hogy hátrált.
„Így tudsz elindulni, Bella. Csak csináld, apránként!”
Ahogy elkezdtem a fogásomon enyhíteni, sokkolva szakított meg a hang, ami nem a mellettem álló
fiúhoz tartozott.
„Ez vakmerő és gyerekes és ostoba, Bella,” füstölgött a bársonyos hang.
„Oh!” ziháltam és a kezeim leestek a kuplungról.
A motorbicikli akadozva elindult alattam, előrerántva engem és aztán a földre omlott, félig rám. A
dörmögő motor lefulladva megállt.
„Bella?” Jacob könnyedén lerántotta rólam a nehéz biciklit. „Megsérültél?”
De én nem figyeltem.
„Én megmondtam,” morogta a tökéletes hang kristálytisztán.
„Bella?” Jacob megrázta a vállamat.
„Jól vagyok,” dörmögtem kábultan.
Több mint jól. A hang a fejemben visszatért. Még mindig csengett a füleimben—lágy, bársonyos
visszhangok.
Az agyam gyorsan végigszaladt a lehetőségeken. Itt nincs semmi jártasságom---az úton, amit sose
láttam, csinálni valami, amit eddig sose csináltam---semmi deja vu. Tehát a hallucinációk valami más
által kell, hogy kiváltódjanak… Éreztem, ahogy az adrenalin végigfutott az ereimen újra, és azt hiszem
megtaláltam a válasz. Az adrenalin és a veszély valamiféle kombinációja, vagy talán csak a hülyeség.
Jacob felhúzott a lábaimra.
„Megütötted a fejed?” kérdezte.
„Nem hiszem.” Megráztam hátra és előre, ellenőrzésképp. „Ugye nem bántottam a biciklit?” Ez a
gondolat aggasztott engem. Nyugtalan voltam, hogy megint kipróbálhassam, most azonnal.
Vakmerőnek lenni jobban kifizetődő, mint gondoltam. Csalás elfelejtve. Talán megtaláltam a módját
annak, hogy hogyan idézzem elő a hallucinációkat—ez most sokkal fontosabb.
„Nem. Te csak leállítottad a motort,” mondta Jacob, megszakítva a gyors spekulációmat. „Túl gyorsan
engedted el a kuplungot.”
Bólintottam. „Próbáljuk meg újra!”
„Biztos vagy benne?” kérdezte Jacob.
„Feltétlen.”
Ez alkalommal én magam próbáltam meg lerúgni a kart. Ez bonyolult volt; egy kicsit ugranom kellett,
hogy elég erővel csapjam le a pedált, és minden alkalommal, amikor ezt megtettem, a bicikli
megpróbált ledönteni. Jacob kezei a kormánykerék felett lebegtek, készen arra, hogy elkapjanak
engem, amikor szükségem van rájuk.
Számos jó próbálkozásba és még több rossz próbálkozásba telt, mielőtt a motor beindult és életbe
üvöltötte magát alattam. Emlékezve arra, hogy tartsam a gránátot, megpörgettem a gázpedált
kísérletképpen. Az felmorgott a legkisebb érintésre. A mosolyom most már a Jacobén tükröződött.
„Óvatosan a kuplunggal,” emlékeztetett.
„Meg akarod ölni magad? Ez az, amiről ez az egész szól?” beszélt újra a másik hang, a
hanghordozása szigorú volt.
Szilárdan mosolyogtam—még mindig működött—és semmibe vettem a kérdést. Jacob nem engedni,
hogy bármi komoly történjen velem.
„Menj haza Charlie-hoz,” utasított a hang. A tiszta szépsége ámulatba ejtett engem. Nem engedhetem,
hogy az emlékezetem elveszítse ezt, nem számít milyen áron.
„Engedd fel lassan,” bátorított Jacob.
„Az lesz,” mondtam. Egy kicsit zavart, amikor észrevettem, hogy mindkettőjüknek válaszolok.
A hang a fejemben morgott a motorzaj ellen.
Próbáltam koncentrálni ez alkalommal, nem engedni a hangnak, nehogy megint megijesszen. Pár
fokkal lazítottam a kezemen. Hirtelen a bicikli sebességet kapott és tovarántott.
És repültem.
Volt szél, ami azelőtt nem volt, ami a bőrömet a koponyám ellen fújta és hátam mögé dobta a hajamat
elég erővel ahhoz, hogy úgy érezzem, mintha valaki húzgálná. Úgy éreztem a gyomrom hátul maradt a
kezdőpontnál; az adrenalin végigszaladt a testemen, bizseregve az ereimben. A fák sietve elhagytak
engem, zöld falként elhomályosodva.
De ez csak első sebesség volt. A lábam viszketett a sebességváltó felé, amikor több gázt adtam.
„Ne, Bella!”parancsolta a dühös, mézédes hang a fülemben. „Figyelj arra, mit csinálsz!”
Ez eltérített eléggé a sebességtől, hogy észrevegyem, hogy az út elkezdett lassan balra kanyarodni, és
én még mindig egyenesen mentem. Jacob nem mondta, hogy kell fordulni.
„Fék, fék,” mormogtam magamnak, és ösztönösen lecsaptam a bal lábammal, mintha a járgányomban
lennék.
A bicikli hirtelenen ingataggá vált alattam, először az egyik oldalra dölöngélve, aztán a másikra.
Tovább vonszolt engem a zöld fal felé, és én túl gyorsan mentem. Megpróbáltam elfordítani a
kormányt a másik irányba, és az azonnali súlyeltolódás a föld felé tolta a biciklit, még mindig a fák
felé sodorva.
A motorbicikli megint rajtam landolt, hangosan ordítva, áthúzva engem a nedves homokon, amíg
valami állandóba nem ütköztem. Nem láttam. Az arcom összekeveredett a mohával. Próbáltam
felemelni a fejem, de volt valami az utamban.
Szédültem és összezavarodtam. Úgy hangzott, mintha három dolog kuszálódott volna össze—a bicikli
rajtam, a hang a fejemben, és valami más…
„Bella!” kiáltotta Jacob, és hallottam, ahogy a másik bicikli moraja megszakad.
A motorbicikli nem szegezett többé a földnek, és én körbefordultam levegőért. Minden morgás
elnémult.
„Wow,” mormoltam. Megborzongtam. Ennek annak kellett lennie, a receptnek a hallucinációkhoz---
adrenalin meg baklövés meg hülyeség. Valami ehhez közeli, valahogyan.
„Bella!” hajolt felém nyugtalanul Jacob. „Bella, életben vagy?”
„Jól vagyok!” lelkesedtem. Behajlítottam a kezeimet és lábaimat. Minden pontosan működőképesnek
tűnt. „Csináljuk újra!”
„Nem hinném.” hangoztatta még mindig aggódva Jacob. „Azt hiszem, jobb, ha kórházba szállítalak
először.
„Megvagyok.”
„Um, Bella? Van egy nagy vágás a homlokodon, és ömlik belőle a vér,” tájékoztatott.
Odaütöttem kezemmel a fejemre. Épp eléggé, az nedves és ragadós volt. Semmit nem éreztem, csak a
nyirkos moha szagát az arcomon, és az visszatartotta a hányingert.
„Oh, sajnálom Jacob!” Erősen leszorítottam a mély sebet, mintha vissza tudnám erőszakolni a vért a
fejembe.
„Miért kérsz elnézést a vérzésért? csodálkozott, ahogy hosszú karját a derekam köré fonta és talpra
állított. „Menjünk! Én vezetek!” kinyújtva kezét a kulcsokért.
„Mi lesz a biciklikkel?” kérdeztem, átadva neki őket.
Egy pillanatig gondolkozott. „Várj itt. És vedd el ezt.” Levette a pólóját, ami már vérrel volt pöttyözve
és odadobta nekem. Összetekertem és szorosan a homlokomhoz tartottam. Elkezdtem érezni a vér
szagát; mélyeket lélegeztem a számon keresztül és próbáltam valami másra koncentrálni.
Jacob felugrott a fekete motorbiciklire, elsőre beindította, és visszasietett az útra, homokot és
kavicsokat permetezve maga után. Kisportoltnak és profinak nézett ki, ahogy a kormánykerék fel
hajolt, alacsony fejjel, előre nézve, csillogó haja csapkodta a rézszínű bőrét a hátán. A szemeim
irigykedve szűkültek össze. Biztos voltam benne, hogy én nem így néztem ki az én motoromon.
Meglepődtem, hogy milyen messzire elmentem. Alig láttam Jacobot a távolban, amikor végre elért a
járgányhoz. Feldobta a biciklit a csomagtartóra és a vezetőüléshez sietett.
Tényleg nem éreztem rosszul magam, amikor ő siettében, hogy visszajöjjön hozzám megpróbálta
kihízelegni a fülsüketítő motorzörgést. A fejem kissé szúrt, és a gyomrom nyugtalan volt, de a vágás
nem volt komoly. Feji sebek jobban véreznek, mint a többi. Sietsége nem volt szükséges.
Jacob hagyta járatni a motort, ahogy visszasietett hozzám, megint körbefonva karjával a derekam.
„Oké, tegyünk vissza a járgányra.”
„Én őszintén jól vagyok,” biztosítottam őt, amikor segített beszállni. „ Ne izgasd fel magad! Ez csak
egy kis vér.”
„Csak nagyon sok vér,” hallottam őt dörmögni, ahogy visszament az én biciklimért.
„Most, gondoljuk ezt át ezt egy pillanatra,” kezdtem, mikor visszaért. „Ha elviszel a sürgősségire csak
így, Charlie biztos, hogy hallani fog róla.” pillantottam le a farmeromba préselt homokra és piszokra.
„Bella, azt hiszem neked öltésekre van szükséged. Nem hagyom hogy elvérezz.”
„Nem fogok,” ígértem. „Vigyük először vissza a bicikliket, és ezután megállunk a házamnál, így
megszabadulhatunk a bizonyítékoktól, mielőtt a kórházba mennénk.”
„Mi lesz Charlie-val?”
„Azt mondta, hogy dolgoznia kell.”
„Teljesen biztos vagy benne?”
„Bízz bennem! Könnyen vérző típus vagyok. Ez nem annyira szörnyű, mint amilyennek látszik.”
Jacob nem volt boldog—az egész szája lefelé görbült egy nem jellemző rosszallásba—de nem akarta,
hogy bajba kerüljek. Kibámultam az ablakon, a tönkrement pólóját a fejemhez tartva, mialatt ő
Forksba vitt.
A motorbicikli jobb volt, mint amiről álmodtam. Az eredeti célt szolgálta. Csaltam—megszegve az
ígéretemet. Talán gyorsan végeznek velem a sürgősségin és megpróbálhatnám újra ma este.
Lesietni az úton így csodálatos volt. A szél érzete az arcomon, a sebesség és a szabadság… a múltbéli
életre emlékeztetett engem, átrepülni a sűrű erdőn út nélkül, hátizsákként, amíg Ő futott—megszűntem
gondolkodni akkor ott, hagyva, hogy az emlék megtörjön hirtelen gyötrődéssel. Összerándultam.
„Még mindig jól vagy?” ellenőrizte Jacob.
„Aha.” Próbáltam olyan meggyőző lenni, mint azelőtt.
„Mindenesetre,” tette hozzá. „Ki fogom kötni a lábfékedet ma este.”
Otthon, először elmentem megnézni magamat a tükörben; meglehetősen hátborzongató volt. A vér
vastag csíkokban rászáradt az arcomra és a nyakamra, összegubancolódva a sáros hajamban.
Megvizsgáltam magam klinikailag, azt tetetve, hogy a vér csak festék, így az nem háborgatta a
gyomromat. A számon keresztül lélegeztem és így rendben volt.
Lemostam amennyire csak tudtam. Aztán elrejtettem a szennyes, véres ruháimat a szennyestartó
aljára, felvéve egy új farmert és egy begombolós inget (azt nem kellett a fejemen áthúzni) olyan
óvatosan, ahogy csak tudtam. Mindezt egy kézzel intéztem el, úgy, hogy minden ruhám vérmentes
maradt.
„Siess,” hívott Jacob.
„Oké,oké,” kiabáltam vissza. Azután, hogy megbizonyosodtam, hogy semmi rendetlenséget nem
hagytam magam után, a földszintre mentem.
„Hogy nézek ki?” kérdeztem őt.
„Jobban,” ismerte el.
„De úgy nézek ki, mint aki megbotlott a garázsodban és beverte a fejét a kalapácsba?”
„Persze, gondolom.”
„Akkor menjünk!”
Jacob sietve kitessékelt az ajtón és megint ragaszkodott a vezetéshez. Félúton voltunk a kórházba,
amikor észrevettem, hogy még mindig póló nélkül van.
Bűnösen összeráncoltam a homlokom. „Hoznunk kellett volna a kabátod.”
„Az elárult volna minket,” ugratott. „Mindamellett, nincs hideg.”
„Viccelsz?” Borzongtam ás kinyúltam, hogy felkapcsoljam a fűtést.
Néztem Jacobot, hogy lássam, ha csak a kemény legényt játssza, így nem aggódtam, elég kényelmesen
érezte magát. Az egyik kezét az ülésem hátuljára tette, bár én összekuporodtam, hogy melegen tartsam
magam.
Jacob tényleg idősebbnek nézett ki, mint tizenhat—nem kifejezetten 40 , de talán idősebbnek, mint én.
Quil-en nincs sokkal több izomkötegből, de mindazért Jacob állítja, hogy ő csak csontváz. Az izmok
hosszú, szívós fajtából voltak, de mindenképpen ott voltak a sima bőr alatt. A bőre olyan szép színű
volt, hogy féltékennyé tett.
Jacob észrevette a részletekbe menő vizsgálatomat.
„Mi az?”kérdezte, hirtelen öntudattal.
„Semmi. Csak nem vettem észre korábban. Tudod, hogy afféle szép vagy?”
Miután a szavak kicsúsztak, aggódtam, hogy talán rosszul értelmezi az ösztönző észrevételemet.
De Jacob csak forgatta a szemét. „Nagyon erősen beütötted a fejed, ugye?”
„Nem viccelek.”
„Nos, akkor, afféle köszönöm.”
Vigyorogtam. „Afféle szívesen.”
7 öltés kellett, hogy bezárják a vágást a homlokomon. A helyi érzéstelenítő szúrás után nem volt
fájdalom a műveletben. Jacob fogta a kezem, amíg Dr. Snow varrt, én pedig próbáltam nem arra
gondolni, hogy miért ironikus is ez.
Örök időkig a kórházban voltunk. Mire végeztem, ki kellett dobnom Jacobot otthon és visszasietnem,
hogy vacsorát főzzek Charlie-nak. Charlie úgy tűnt bevette a történetemet arról, hogy elestem Jacob
garázsában. Elvégre nem úgy nézett ki, hogy én ne lettem volna képes bevinni magamat a sürgősségire
az előbb, nem több segítséggel, mint a saját lábam.
Ez az este nem volt olyan rossz, mint az első, miután hallottam a tökéletes hangot Port Angeles-ben. A
lyuk visszatért, mint mindig, mikor távol voltam Jacob-tól, de nem lüktetett olyan nagyon a szélek
körül. Már előre elterveztem, hogy várni fogom az érzéki csalódást, és ez egy elterelés volt. Azt is
tudtam, hogy jobban fogom érezni magam, amikor Jacobbal lehetek megint. Ez könnyebbé tette az
üres lyuk és az ismerős fájdalom hordozását; megkönnyebbülés volt kilátásban. A rémálom is, vesztett
egy kicsit a befolyásából. Elborzadtam az értéktelenségtől, mint mindig, de furcsán türelmetlen is
voltam, amint vártam a pillanatra, ami sikoltozva küld engem a tudatosságba. Tudtam, hogy a
rémálomnak vége kell, hogy legyen.
A következő szerdán, mielőtt hazaérhettem volna a sürgősségiről, Dr. Gerandy felhívta apámat, hogy
figyelmeztesse, lehetséges, hogy agyrázkódásom van és azt tanácsolta neki, hogy minden második
órában ébresszen fel az éjszaka, hogy meggyőződjön róla, semmi komoly. Charlie szeme gyanakvóan
összeszűkült a gyenge magyarázatomra arról, hogy megint megbotlottam.
„Talán teljesen távol kéne maradnod a garázstól, Bella,” javasolta aznap este, vacsora közben.
Bepánikoltam, aggódva, hogy Charlie azon van, lefektet valamiféle rendeletet, ami megtiltja La Pusht,
következésképpen a motorkerékpáromat. És én nem adom fel—a legcsodálatosabb hallucinációm
volt ma. A bársonyhangú káprázatom kiabált velem majdnem minden öt percben, mielőtt túl hirtelen
húztam volna be a féket és kilőttem volna magamat egy fára. Elviselek bármilyen fájdalmat, amit ez
okoz nekem ma este, egyetlen zokszó nélkül.
„Ez nem a garázsban történt,” tiltakoztam gyorsan. „Túráztunk és megbotlottam egy kőben.”
„Mióta túrázol te?” kérdezte Charlie kételkedően.
„Dolgozni Newton-éknál egyben egy kikötés, hogy kirándulj néha,” mutattam rá. „ Ha minden napot
azzal töltesz, hogy kültéri értékeket árulsz, végül kíváncsivá válsz.”
Charlie mereven bámult rám, meggyőzetlenül.
„Óvatosabb leszek,” ígértem, titokban az asztal alatt keresztbe téve az ujjaimat.
„Nem bánom, ha ott túrázol La Push körül, de maradj közel a városhoz, oké?”
„Miért?”
„Nos, kaptunk egy csomó panaszt a vadvilágról mostanában. Az erdészeti osztály meg fog győződni
róluk, de addig is…”
„Oh, a nagy medve,” mondtam, hirtelen megértve. „Ja, pár kiránduló, akik bejöttek Newton-ékhoz,
látták. Gondolod, hogy tényleg valami óriás mutáns grizzly van odakint?
Összeráncolta a homlokát. „Valami van. Maradj közel a városhoz, oké?”
„Persze, persze,” mondtam gyorsan. Nem látszott teljesen megbékéltnek.
„Charlie kezd kíváncsiskodó lenni,” panaszoltam Jacob-nak, amikor felvettem őt pénteken, suli után.
„Talán kicsit jegelnünk kéne a dolgot a motorokkal.” Látta az ellenző kifejezésemet, ezért hozzátette,
„Legalább körülbelül egy hétig. Távol tudsz maradni a kórháztól egy hétig, igaz?”
„Mit fogunk csinálni akkor?” ragadtam meg.
Jókedvűen mosolygott. „Amit csak akarsz.”
Egy percig gondolkodtam ezen—azon, hogy mit akarok.
Utáltam a gondolatot, hogy elveszítsem éppen azon emlékekhez való közelség rövid másodperceit,
amik nem fájtak—az egyetlent, ami magától jött, anélkül, hogy tudatosan gondoltam volna rá. Ha
nincsenek a biciklik, akkor fogok találni valamilyen másik utat a veszélyhez és az adrenalinhoz, és ez
komoly gondolkodást és kreativitást fog igényelni. Semmit se csinálni időközben nem volt megnyerő.
Feltételezem, hogy megint depressziós leszek, még Jake-kel is? Elfoglaltnak kell maradnom.
Talán van valami más mód, valami más recept…valami más hely.
A ház egy hiba volt, természetesen. De az ő jelenléte valahova oda van bélyegezve, valahova
máshova, mint bennem. Kell lennie egy helynek, ahol valóságosabbnak tűnik, mint az összes ismerős
terepen, ami zsúfolva van más emberi emlékekkel.
Csak egy helyre tudtam gondolni, ami az igazságot hordozza. Egy helyre, ami mindig hozzá fog
tartozni és senki máshoz. A varázslatos helyre, tele fénnyel. A gyönyörű mező, amit életemben csak
egyszer láttam, megvilágítva napsütés és a bőrének ragyogása által.
Az ötletnek volt egy nagy lehetséges hátulütője—lehet, hogy veszélyesen fájdalmas lesz. A mellkasom
fájt az ürességtől, már attól is, ha csak rágondoltam. Nehéz volt egyenesen állni, nem elhagyni magam.
De biztosan, minden hely közül ott, hallani fogom a hangját. És már úgyis mondtam Charlie-nak, hogy
túrázok…
„Mire gondolsz ilyen erősen?” kérdezte Jacob.
„Nos…” kezdtem lassan. „Megtaláltam egyszer ezt a helyet az erdőben—átjöttem rajta, amikor, um,
kirándultam. Egy kis mező, a legszebb hely. Nem tudom, hogy megint le tudnám-e nyomozni egyedül.
Mindenképpen beletelne pár próbálkozásba…”
„Használhatnánk iránytűt és egy rácsozott térképmintát,” mondta Jacob magabiztos segítőkészséggel.
„Tudod, hogy honnan indultál?”
„Igen,épp főcsapás alól, ahol az 1-10-es véget ér. Főként dél fele mentem, azt hiszem.”
„Klassz. Meg fogjuk találni!” Mint mindig, Jacob benn volt akármiben, amit akartam. Nem számított
mennyire fura is volt az.
Így szombat délután felpróbáltam az új túrabakancsomat—amit aznap reggel szereztem be, az első
alkalommal felhasználva a 20 százalékos alkalmazotti kedvezményemet—megragadtam az új
topográfiai térképemet az Olympic Peninsuláról és La Pushba vezettem.
Nem kezdtük el azonnal; először, Jacob szétterpeszkedett a nappali padlóján—elfoglalva az egész
szobát—és egy teljes húsz percen keresztül, egy bonyolult hálózatot rajzolt a térkép jelmagyarázatain
keresztül, amíg én letelepedtem a konyhaszékre és Billyvel beszéltem. Billy egyáltalán nem tűnt
aggódónak a mi megtervezett kirándulásunkat illetően. Meglepődtem, hogy Jacob elmondta neki,
merre megyünk,a medvét látó, fontoskodó embereknek hitelt nem adva. Meg akartam kérni Billyt,
hogy nem mondjon semmit erről Charlienak, de attól féltem, hogy a kérésem az ellenkező eredményt
érné el.
„Talán látni fogunk egy szuper medvét,” viccelt Jacob, a tervezetére nézve.
Gyorsan Billyre pillantottam, Charlie-féle reakciótól félve.
De Billy csak nevetett a fián. „Talán vinned kéne egy csupor mézet, szükség esetén.”
Jacob kuncogott. „Remélem az új bakancsaid gyorsak Bella. Egy kis csupor méz nem fog sokáig
lefoglalni egy éhes medvét.”
„Nekem csak nálad kell gyorsabbnak lennem.”
„Sok szerencsét hozzá!” mondta Jacob, körözve a szemével, mialatt újra összehajtogatta a térképet.
„Gyerünk!”
„Érezzétek jól magatokat!” dörmögte Billy, a hűtőszekrény felé kerekezve.
Charlieval nem nehéz együtt élni, de nekem úgy látszott, hogy Jacobnak még könnyebb dolga van,
mint nekem.
A koszos út legvégéig vezettem, a jelzés közelében megállva, ami jelezte a főösvény kezdetét. Már
régen volt, mióta itt voltam és a gyomrom idegesen reagált. Ez lehet, hogy egy nagyon rossz dolog. De
megéri, ha hallhatom őt.
Kiszálltam és megvizsgáltam a sűrű zöld falat.
„Erre mentem,”mormogtam, egyenesen előre mutatva.
„Hmm,” motyogta Jake.
„Mi az?”
Megvizsgálta az irányt, ahova mutattam, aztán a tisztán észrevehető ösvényt, majd vissza.
„Én ösvényjáró típusnak gondoltalak.”
„Én nem.” Zordul mosolyogtam. „Lázadó vagyok.”
Nevetett és aztán kihúzta a térképet.
„Adj egy másodpercet.” Szakértő módon tartotta az iránytűt, körbeforgatva a térképet addig, amíg az
arra nem szegeződött, amire ő akarta.
„Oké—első vonal a hálón. Akkor csináljuk!”
Elmondhatom, hogy lelassítottam Jacobot, de ő nem panaszkodott. Próbáltam nem elidőzni az utolsó
túrámon, amikor az erdő ezen részén mentem keresztül, egy teljesen más társasággal.
A normális emlékek még mindig veszélyesek voltak. Ha engedem magamnak, hogy baklövést
kövessek el, azzal fog végződni, hogy a karjaim megragadják a mellkasomat, hogy egyben tartsák,
zihálnék a levegőért és ezt hogy magyaráznám meg Jacobnak?
Ez nem volt olyan nehéz, mint gondoltam, hogy megőrizzem a jelenre való koncentráltságomat. Az
erdő sokkal inkább a félsziget egy másik részének nézett ki, és Jacob mérhetetlenül más hangulatot
állított be.
Jókedvűen fütyörészett egy ismeretlen dallamot, lengette a kezét és könnyedén mozgott a durva
aljnövényzeten keresztül. Az árnyékok nem tűntek olyan sötétnek, mint általában. Nem az én
személyes napommal menetelve.
Jacob ellenőrizte az iránytűt minden pár percben, egyenes vonalban tartva minket a hálójának egyik
sugarában. Tényleg úgy nézett ki, mint aki ért hozzá, mit csinál. Bókolni akartam neki, de
visszafogtam magam. Semmi kétség, hozzátett még néhány évet az ő képzeletbeli korához.
Az elmém vándorolt, amíg sétáltunk és kíváncsivá váltam. Nem felejtettem el a beszélgetést, amit a
tengeri sziklákról tettünk—vártam rá, hogy felhozza, de nem úgy nézett ki, hogy ez be fog
következni.
„Hé…Jake?” kérdeztem tétován.
„Igen?”
„Hogy vannak a dolgok…Embryvel? Visszatért normálisba már?”
Jacob egy percig néma volt, hosszú lépésekkel még mindig tovább mozogva. Amikor 10 lábnyira elől
volt, megállt, hogy megvárjon.
„Nem. Nem lett normális,” mondta Jacob, mikor utolértem őt, a szája széle legörbült. Nem kezdett el
újra sétálni. Hirtelen megbántam, hogy felhoztam.
„Még mindig Sammel.”
„Upsz.”
Karját a vállam köré helyezte, és annyira aggodalmasan nézett, hogy nem tudtam játékosan lerázni azt,
mint ahogy azt talán más esetben.
„Még mindig különösen néznek rád?” mondtam félig suttogva.
Jacob keresztülbámult a fákon. „Néha.”
„És Billy?”
„Olyan hasznos, mint eddig,” mondta keserű, mérges hangon, ami zavart engem.
„A kanapénk mindig nyitva áll előtted,” ajánlottam fel.
Nevetett, kitörve a természetellenes lehangoltságból. „De a helyzetre való tekintettel, ez Charliet is
beiktatná—amikor Billy hívja a rendőrséget, hogy jelentse az emberrablást.
Én is nevettem, örülve, hogy Jacob visszatért a normális kerékvágásba.
Megálltunk, amikor Jacob azt mondta, hogy hat mérföldet mentünk, levágtunk nyugatra egy kis időre,
és a hálózatának újabb vonalán haladtunk tovább. Minden ugyanúgy nézett ki, mint idefelé, és az az
érzésem volt, hogy a buta keresésem eléggé halálra van ítélve. Egyre jobban elismertem, mikor
elkezdett sötétedni, és a naptalan nap elhalványult csillagtalan éjszakába, de Jacob annál
magabiztosabb volt.
„Amíg biztos vagy benne, hogy a jó helyről kezdtük…” pillantott le rám.
„Igen. Biztos vagyok.”
„Akkor meg fogjuk találni,” ígérte, megragadva a kezem és áthúzva engem a páfránytömegen. A
másik oldalon volt a járgányom. Ő büszkén tovább gesztikulált. „Bízz bennem!”
„Jó van!” ismertem el. „A következő alkalommal hozunk zseblámpákat is.”
„Mostantól mentsük meg a vasárnapokat a kirándulástól. Nem tudtam, hogy ilyen lassú vagy.”
Visszarántottam a kezemet és áttrappoltam a vezetőüléshez, amíg ő a reakciómon kuncogott.
„Tehát vevő vagy egy következő próbálkozásra holnap?” kérdezte, becsúszva az anyósülésre.
„Persze. Kivéve, ha nélkülem akarsz menni, így nem tartóztatlak fel az én törpejárásommal.”
„Túlélem,” biztosított. „Ha megint túrázunk, lehet, hogy szeretnél szert tenni egy kis vakondprémre.
Fogadok, hogy már most nyomnak azok az új csizmák.”
„Egy kicsit,” ismertem el. Úgy éreztem, hogy több rajtam a vízhólyag, mint amennyi elférne.
„Remélem látjuk a medvét holnap. Egy kissé csalódott vagyok emiatt.”
„Igen, én is,” értettem egyet gúnyosan. „Talán holnap nagyobb szerencsénk lesz és valami megesz
minket!”
„Medvék nem akarnak embert enni. Nem vagyunk olyan jóízűek.” vigyorgott rám a sötét kocsiban.
„Természetesen, te talán kivétel vagy. Fogadok, hogy jó ízed van.”
„Kösz szépen,” mondtam, másfele nézve. Nem ő volt az első személy, aki ezt mondta nekem.