6. BARÁTOK:
A motorokat nem kellett sokkal meszebb vinni, mint ahova Jacob tette őket. Billy tolószéke nem volt
irányítható az egyenetlen földön, ami elválaszotta a háztól. Jacob elkezdte húzni az első motort – egy
pirosat, amit végül választottam magamnak – ami azonnal darabokra hullott. Kinyitotta annyira a
Rabbit utas ajtaját, hogy a föld helyett az ülésen is ülhessek. Amíg dolgozott, Jacob boldogan
csacsogott, szükségesnek érezte, hogy a beszélgetést fenntartsa, és felvilágosítson engem.
Felvilágosított engem a másodéves iskolai éve haladásáról, a futásról az osztályban, és a két legjobb
barátjáról.
- Quil és Embry? – szóltam közbe. – Elég szokatlan nevek.
Jacob kuncogott. – Quil azt jelenti „kezem alattad”, és azt hiszem Embry-t pedig egy szappanopera
sztárról nevezték el. Tudod, nem azért mondtam, mert kigúnyolnám őket.
- Jó barátok.- húztam fel a szemöldököm.Épp ekkor egy hívás visszhangzott a távolban.
- Jacob? - valaki kiabált.
- Ez Billy? - kérdeztem.
- Nem. – rázta a fejét Jacob, és látszott, hogy elpirult a barna bőre alatt. – Az ördög beszél – motyogta
– és meg is fog mindjárt jelenni.
- Jake? Idekint vagy? A kiáltó hang most közelibb volt.
- Igen! – Kiálltott vissza Jacob, és sóhajtott.Vártunk egy rövid ideig, amíg két magas, sötét bőrű fiú a
sarkon túl meg nem jelent.Az egyik karcsú volt, és majdnem olyan magas, mint Jacob. A haja fekete
volt, hosszú és el volt választva, a bal fülénél kilógott, de a jobb szabadon maradt. Az alacsonyabb fiú,
testesebb volt. A fehér pólója jól megfeszült mellkasa fölött, és vidámnak látszott a ténytől. A haja
annyira rövid volt, hogy majdnem csak egy kis zümmögés.Mindkét fiú rövid ideig megállt, amikor
megláttak engem. A vékony fiú serényen pislogott köztem és Jacob között, amíg az izmos fiú rajtam
tartotta a szemeit, és egy lassú mosoly terült szét az arcán.
- Hé, srácok. - Jacob bátortalanul üdvözölte őket.
- Hé, Jacob. – mondta az alacsonyabbik anélkül, hogy félrenézett volna. Válaszként mosolyogtam, de
az ő vigyorgása annyira huncut volt. Mikor ez történt rámkacsintott.
- Quil, Embry – ez itt a barátom Bella.
- Quil és Embry, még mindig nem tudom, ki kicsoda. - miközben egyikről a másikra néztem.
-Charlie gyereke, igaz? – kérdezett az izmosabb fiú, miközben a kezét nyújtotta.
- Igen, az. – mondtam, és remegő kezekkel ráztam kezet vele. A fogása szilárd volt; úgy nézett ki,
mintha a bicepszét behajlította volna.
- Én Quil Ateara vagyok. – jelentette be, mielőtt elengedte volna a kezem.
- Örülök, hogy találkoztunk, Quil.
- Hey, Bella. Én vagyok Embry, Embry Call – valószínűleg láttad már ezt az alakot, kinn.
Embry szégyenlősen mosolygott és megrázott az egyik kezével, amelyiket ezután a dzsekije zsebébe
dugta.Bólintottam. – Örülök, hogy találkoztam veled is.
- Tehát, mit csináltok srácok? – kérdezte Quil, még mindig engem nézve.
- Bella és én megszereljük ezeket a motorokat. – magyarázta Jacob pontatlanul. De a motorok
varázsszavaknak tűntek. Mindkét fiú elment tanulmányozni Jacob feladatát, piszkálták művelt
kérdésekkel. A szavak többsége amit használtak, szokatlan volt nekem, és elképzeltem, hogy
szükségem lesz egy Y kromoszómára, hogy igazán megértsem ezeket az izgalmakat.Még mindig
belemerültek a részek és darabok beszélgetésébe, amikor elhatároztam, hogy még haza kell vezetnem,
mielőtt Charlie leleplezne itt. Egy sóhajtással kicsúsztam a Rabbit-ból.
Jacob utánam nézett, védekezőül. – Unatkozol, vagy mi untatunk?
- Most – és ezt nem hazudtam, nagyon élveztem ezt- milyen furcsa.- haza kell mennem vacsit főzni
Charlienak.
- Oh, nos…befejezem még ezeknek a behordását ma este, aztán kigondolom, hogy mire van
szükségünk ,hogy elkezdjük újjáépíteni ezeket. Mikor akarod elkezdeni a munkát újra?
- Szeretnéd, hogy visszajöjjek holnap? – Vasárnap veszélyben volt a létezésem. Soha nem volt elég
házi feladat, hogy elfoglalt legyek.Quil megbökte Embry kezét és a vigyoruk megváltozott.Jacob
mosolygott örömében.
– Ez nagyszerű lenne!
- Ha elkészíted a listát, akkor elmehetünk a boltba az alkatrészekért. – javasoltam. Jacob arca kicsit
más lett. – Nem vagyok még mindig biztos benne, hogy elég pénzed van mindenre.
Megráztam a fejem. – Nincs ellenvetés. Én állom pénzzel a bulit. Te csak a munkáért vagy felelős és a
szakvéleményért.Embry forgatta a szemeit Quilnek.
- Ez nincs így rendben. – rázta a fejét Jacob.
- Jake, ha egy szerelőnek vinném ezeket, ő hogy tudná be nekem a költségeket? – mutattam rá. - Oké,
te kapod a vásárlást.
- Nem említetted a vezetési leckéket. –adtam hozzá. Quil szélesen vigyorgott Embryre és suttogott
valamit, amit nem hallottam. Jacob keze megvillant és rávágott Quil fejére.
- Te itt, kifelé. – dörgött Jacob.
- Nem igazán, de elmegyek. – tiltakozott, az ajtó felé indulva. –Találkozunk holnap, Jacob.
Hamarabb, mint gondoltam volna, meghallottam Quil és Embry kórusát: „Woooo!”
Rövid ideig hallottam a verekedést majd egy tompa puffanás egy "ouch"-sal és egy hé-vel!
- Ha bármelyikőtök, csak egy lábujját is beteszi a földemre holnap… - hallottam Jacob fenyegetését.A
hangja eltűnt, mire keresztülmentem a fákon. Csendben kuncogtam. A hang elérte, hogy csodálatos
legyen a szemeimben. Nevettem, valóban nevettem, ott, ahol senki sem látott. Annyira súlytalannak
éreztem magamat, ahogy megint nevettem, csak ez az érzés tartson sokáig. Charlie otthon ért el.
Amikor besétált, éppen kivettem a sült csirkét aserpenyőből és azt egy halom papírtörlőre raktam.
- Hé, apu. - villantottam neki egy vigyorgást.
A villanás átfutott az arcán, mielőtt összeszedhette volna az arckifejezését.- Hello, kicsim. - mondta, a
hangja bizonytalan volt. - Jól szórakoztál Jacobbal?
Elkezdtem az ételeket az asztalra rakni.
- Igen, jól.
- Nos, az jó. - még mindig óvatos volt. – Mit csináltatok ti ketten?
Most rajtam volt a sor, hogy óvatos legyek.
- Kíváncsi voltam a garázsára és megnéztem, min dolgozik. Tudtad, hogy újjáépít egy Volkswagent?
- Igen, rémlik, mintha mondta volna Billy.
A kikérdezés megállt akkor, amikor Charlie elkezdett rágni, de ahogy evett, tovább tanulmányozta az
arcom.Vacsora után reszkettem, miközben kétszer kitakarítottam a konyhát, aztán lassan
megcsináltam a házi feladatomat az előszobában, amíg Charlie egy hoki meccset nézett.Vártam, amíg
tudtam, de végül Charlie említette meg a dolgot. Amikor nem válaszoltam, felállt, kinyújtózott, majd
elhagyta a szobát, és lekapcsolta maga mögött a lámpát.Vonakodva követtem.Ahogy felmentem a
lépcsőkőn, éreztem, hogy ez lesz utolsó rendellenes délutánom, és félelemmel töltött el, hogy ezt
felváltja majd egy másik élet, amin keresztül kell mennem.Nem zsibbadtam már. Kétségkívül ez az
este olyan lesz, mint az az ijesztő, utolsó volt. Lefeküdtem az ágyamra és összegömbölyödtem, mint
egy labda, amit elrúgni készülnek. A szemeim becsukódtak és… a következő dolog, tudtam, hogy a
következő a reggel volt. Bámultam azt a sápadt ezüstös fényt, ami keresztül sütött az ablakomon és
elkábított. Ez volt az első alkalom a négy hónap alatt, amikor úgy aludtam, hogy nem álmodtam.
Álmodás vagy sikoltozás. Nem tudtam volna megmondani, melyik érzés volt az erősebb – a
megkönnyebbülés vagy az ütés.Feküdtem néhány percen keresztül nyugodtan az ágyamban, miközben
vártam, hogy visszatérjen. Mert valaminek jönnie kell. Ha nem a fájdalom, azután a zsibbadtság.
Vártam, de semmi nem történt. Pihentetettebbnek éreztem magamat, mint hosszú idő óta először.Nem
bíztam benne, hogy ez az utolsó. Ez csúszós volt, bizonytalan élen egyensúlyoztam, és ez eléggé
visszahúzna engem. Körbepillantottam a szobámban, hogy ezzel is gyorsan felébredjek – észrevettem,
milyen furcsán nézett ki, a huzat, mintha én soha nem éltem volna itt – ijesztő volt.Kiűztem ezeket a
gondolatokat a fejemből, miközben öltöztem arra a tényre összpontosítottam, hogy ma megint
láthatom Jacobot. A gondolat arra késztett, hogy reményt érezzek. Talán ez ugyanaz lesz,mint tegnap.
Talán nem kellene emlékeztetnem magam arra, hogy érdeklődjek és bólintsak vagy mosolyogjak a
megfelelő időben, az amit mindenki mással tettem. Talán… de nem bízok ebben túl sokáig. Nem
bízok benne, hogy ugyanaz lesz – túl könnyű - mint tegnap.Reggelinél Charlie szintén óvatos volt.
Megpróbálta elrejteni a tüzetes vizsgálódását, miközben a szemeit a tojáson tartotta, addig
gondolkodott, én pedig nem néztem.
- Mit csinálsz ma? – kérdezte, a szemei elvesztek a mandzsettája szélén lévő madzagnál, mintha nem
nagyon venné figyelembe a válaszom.
- Megint Jacobbal leszek.
Bólintott anélkül, hogy felnézett volna. – Oh. – mondta.
- Baj? – úgy tettem, mintha aggódnék. – Maradhatok…
Gyorsan felpillantott, kevéske pánikkal a szemeiben. – Nem, nem! Menj csak. Harry készült átjönni,
hogy megnézzünk egy meccset.
- Talán Harry, eltudná hozni Billyt.- javasoltam. A kevés tanú jobb. - Ez remek ötlet. Nem voltam
benne biztos hgy a játék jó indok, hogy kirúgjon itthonról, de most úgy tűnt, tényleg izgatott volt.
Amíg odament a telefonhoz, én felvettem az esőkabátom. Zsebemben a csekkfüzettel magabiztosnak
éreztem magam. Ez volt az, amit sohasem használtam. Kint úgy szakadt az eső, mintha dézsából
öntötték volna. Lassabban kellet vezetnem, mint ahogy akartam; alig láttam az előttem lévő kamiontól.
Végül elértem a sáros úton Jacobék házához. Mielőtt leállítottam a motort, kinyílt a bejárati ajtó és
Jacob kiszalad egy hatalmas fekete esernyővel. Tartotta az ajtóm fölött, amíg kinyitottam azt.
- Charlie hívott – mondta - hogy már úton vagy. – magyarázta Jacob egy vigyorral.Könnyedén,
minden parancs nélkül, az izmok az ajkam körül egy mosolyban terjedtek szét az arcomon. A meleg
egy furcsa érzése, a jeges eső ellenére feltört az arcomba.
- Hello Jacob.
- Csábító ötlet volt felhívni Billyt. Felemelte a kezét egy ötösért.
Annyira magasra kellett emelkednem, hogy beleüssek a tenyerébe, hogy nevetett.
Harry csak néhány perccel később jött Billyért. Jacob elvitt körbemutatni az apró szobájába, amíg arra
vártunk, hogy egyedül lehessünk.
- Tehát, hol van a Mr. Goodwrench? – kérdeztem, miközben becsukódott az ajtó Billy mögött.
Jacob előhúzott egy összehajtott papírt a zsebéből és kisimította azt. – Először a szeméttelepnél
kezdjük, találhatunk dolgokat, ha szerencsénk lesz. Ez kicsit drága tud lenni. – figyelmeztettet. –
Azoknak a motoroknak sok segítségre lesz szüksége, mielőtt újra futhatnának. Az arcom nem tűnt túl
gondterheltnek, úgyhogy folytatta.
- Amiről beszélek, az kb. 100 dollár lesz.
Kihúztam a csekkfüzetem, és ezzel legyeztem magam. Az aggódó arcára kacsintottam. - Ez lesz a
fedezetünk.
Nagyon különös nap volt ez a mai. Jól éreztem magam. Még a szeméttelepnél is, a zuhogó esőben és
bokáig érő sárban. Először azon töprengetem, hogy ez csak utórengése e annak, hogy eltűnt a
zsibbadság, de nem gondolom, hogy ez elegendő magyarázat lenne.
Elkezdtem azon gondolkodni, hogy ez javarész Jacobnak köszönhető. Nem csak az, hogy mindig
boldog volt, ha meglátott vagy nem figyelt a szeme sarkából, miközben arra várt, hogy tegyek valamit
ami bizonyítaná, hogy őrült vagy levert vagyok. Ezek közül egyik sem volt az, ami rám vonatkozott
volna.Ez maga Jacob volt. Jacob egyszerűen egy boldog ember volt, magában hordozta a boldogságot
az aurájában, miközben a hozzá közel állókkal ezt megosztotta. (Mint a földet elhatároló nap, akárki
bármikor a gravitációs mezőjén belül volt, Jacob melegített őket.) Ez termeszétes volt, az ő része volt.
Nem csoda, hogy annyira lelkes voltam, amikor láthattam. Ráadásul amikor megjegyzést tett a
műszerfalamon lévő tátongó réssel kapcsolatban, az engem nem töltött el pánikkal, mint kellett volna.
- A hifi eltört? – töprengett.
- Igen. – hazudtam.
- Ki vette ki? Sok a kár…
- Én csináltam. – vallottam be.
Nevetett. – Talán nem kellene a motorokhoz nyúlnod sokat.
- Nem probléma.
Jacob szerint szerencsések voltunk a szeméttelepnél. Nagyon izgatott lett a sokféle zsíroktól
megfeketedett csavaroktól, amit talált; lenyűgözött engem, hogy megtudta mondani, hogy mik
lehettek.Onnan a Checker Auto Partsba mentünk, lent Hoquiamben. A furgonomban több, mint két
órát töltöttünk a kanyargó autópályán, de az idő gyorsan múlt Jacobbal. Folyton csacsogott a barátairól
és az iskolájáról, és megtaláltam önmagam, ahogy kérdéseket tettem fel neki, s közben nem tetettem,
hogy kíváncsian hallgattam, amit mondott.
- Folyton csak róluk mesélek. – panaszkodott, amikor épp egy hosszú történetet mesélt Quilről és a
bajáról egy rangidős öreg hölggyel.
- Miért nem fordulsz be? Miért nem megyünk Forksba? Az sokkal izgalmasabb, mint La Push.
- Téves. – sóhajtottam. – Ott igazán nincs semmi. A barátaid sokkal érdekesebbek, mint az enyémek.
Kedvelem a barátaid. Quil vicces.
Összeráncolta a szemöldökét. – Azt hiszem, Quil is kedvel téged.Nevettem.
– Kicsit fiatal hozzám.
Jacob szemöldökráncolása elmélyült. – Nem sokkal fiatalabb nálad. Csak egy év és néhány hónap.
Volt egy olyan érzésem, hogy már nem Quilről volt szó. Világosan, beugratón tartottam a hangom.
– Biztosan, de van néhány alapvető különbség fiúk és lányok között. Te nem számolsz kutyaévekben?
(Én tizenkét évvel idősebb vagyok.)
Nevetett, és a szemeit forgatta. – Oké, de ha ilyen válogatós vagy, akkor méretben szintén átlagolni
kéne. Kicsi vagy, tíz év múlva lekopoghatod, hogy kész vagy.
- Öt láb négy, ez tökéletesen átlagos. – szipogtam. – Ez nem az én hibám, te vagy furcsa.
Így évődtünk egészen Hoquiamig, miközben arról vitatkoztunk, hogy hogyan is számoljuk az éveinket
—én kettőt vesztettem, mert nem tudtam, hogy hogyan lehet kicserélni egy gumiabroncsot, de
vissaznyertem egyet, mert én vezettem a könyvelést otthon—amíg Checkerben voltunk, Jacobnak
megint koncentrálnia kellett. Megtaláltunk minden, ami a listáján volt, és Jacob magabiztosnak érezte
magát, hogy ezzel a húzással sok időt megspóroltunk. Mire visszaértünk La Pushba, én huszonhárom
voltam, ő harminc – határozottan megterhelő volt, hogy ennyire szakértője volt a témának. Nem
felejtettem el annak az okát, hogy mit tettem. És bár jól éreztem magam, ez több volt, mint lehetséges,
ott volt a nem csökkenő eredeti vágyam. Még mindig csalni akartam. Ez meggondolatlanság volt, de
nem érdekelt. Vakmerő akartam lenni, olyan, aki esetleg boldogulna Forksban. Én nem akartam egy
üres szerződés egyetlen őrzője lenni. Sikerült az időt eltöltenem Jacobbal és vettem egy sokkal
nagyobb kávéfőzőt, mint reméltem. Billy nem jött vissza még, úgyhogy nem kellett alattomosak
lennünk, miközben kiraktuk a napunk zsákmányait. Amint mindennel megvoltunk, tele volt velük a
műanyag padló, Jacob szerszámosládája mellett, ő elment jobbra dolgozni, még mindig beszélve és
nevetve, s ezalatt szakszerűen tördelte ujjai között a darabkákat. Jacob kézügyessége lenyűgöző volt.
Úgy tűnt túl nagyok a finom feladatokhoz, de könnyedséggel és pontossággal hajtotta azokat is végre.
Amíg dolgozott, majdnem bájosnak látszott. Kivéve, amikor talpon volt; akkor a magassága és lábai
olyanok voltak, hogy veszélyben éreztem magam. Quil és Embry nem jöttek, úgyhogy talán a tegnapi
fenyegetést komolyan vették. A nap túl gyorsan eltelt. Hamarabb sötét lett a garázs bejárata előtt, mint
gondoltam volna, és azután hallottuk, ahogy Billy hív minket.Felugrottam, hogy segítsek Jacobnak
eltenni a dolgokat, habozva, mert persze nem voltam benne biztos, hogy mit is kellene megfognom.
- Hagyd csak itt.- mondta. – Ma este később ezen fogok dolgozni.
- Ne felejtsd el az iskolai tanulmányaid és semmit se. – mondtam, miközben kicsit bűnösnek éreztem
magam. Nem akartam, hogy bajba kerüljön. Ez csak nekem volt terv.
- Bella?
Mindkettőnk felkapta a fejét, ahogy Charlie ismerős hangja, miközben keresztülszállt a fákon,
közelibbnek hangzott, mint ahogy a ház volt.
-Futás. – motyogtam. – Megyünk! – ordítottam a ház irányába.
- Gyerünk! – Jacob mosolygott, élvezte a rizikós helyzeteket. Lekapcsolta a fényt, és egy pillanatra
megvakultam. Megragadta a kezem és kivonszolt a garázsból, keresztül a fákon. A lábai könnyen
megtalálták az ösvényt. A keze durva és meleg volt. Az útvonal ellenére mindkettőnk lába megbotlott
a sötétségben. Mindketten nevettünk, amikor megpillantottuk a házat. A nevetés nem lett mély;
világos és felszínes volt, de még mindig jó volt. Én persze nem venném észre a hangjában a hisztéria
gyenge célzását sem. Nem szoktam hozzá nevetéshez, de ezt jónak éreztem és ugyanakkor rossznak is.
Charlie a kicsi tornác alatt állt, Billy pedig a kapualjban ült, mögöttünk.
- Hé, apu – mondtuk ugyanakkor mindketten, így újra kitört belőlünk a nevetés.Charlie nagy
szemekkel bámult rám, ahogy lenézett a kezemre, amit Jacob fogott.
- Billy meghívott minket vacsorára. – mondta nekünk Charlie, szórakozott hangon.
- Van egy szuper titkos receptem a spagettiről. Nemzedékről nemzedékre öröklődik. – mondta Billy
komolyan.Jacob felhorkantott. – Azt hiszem a ragu már tényleg sokáig volt.
A ház zsúfolt volt. Ott volt Harry Clearwater is, a családjával együtt- a felesége Sue, akit homályosan
ismertem a Forksban töltött nyaraimból, és a két gyereke. Leah, a rangidős mint én, de egy évvel
öregebb, mint én. Egzotikus szépség volt – tökéletes réz bőre, ragyogó fekete haja, a szempillái, mint a
könnyű toll – és aggódó. Billy telefonján volt, amikor bejöttünk, és soha nem engedte el. Seth
tizennégy volt; bálványozta Jacob minden szavát.Túl sokan voltunk a konyhaasztalnál, úgyhogy
Charlie és Harry székeket hoztak ki az udvarra, és a tányérok mellett ettük a spagettit az öleinken, a
Billy nyitott ajtajából való tompított fényben. Az emberek a játékról beszéltek, Harry és Charlie
halászterveket készíttettek. Sue a koleszterinjéről ingerelte a férjét, sikertelenül, és próbálta
megszégyeníteni őt, azzal, hogy egyen valami zöldet és leveleset. Jacob főleg nekem és Sethnek
beszélt, aki mohón közbeszólt, ha úgy érezte, hogy Jacob kezd megfelejtkezni róla. Charlie engem
nézett és megpróbált elégedett, de nem feltűnő szemekkel nézni.Ez hangos és néha megtévesztő volt
mindenkinél, mindenki beszélt mindenki fölött, és egy nevetést félbeszakított, egy másik
sokatmondóbb. Nem kellett gyakran beszélnem, de sokat mosolyogtam, és csak mert hatott rám. Nem
akartam távozni.Ez Washington volt, tehát az elkerülhetetlen eső feloszlatta a partit; Billy nappalija
pedig túl kicsit volt az összejövetel folytatásához. Harry hozta ide Charliet, úgyhogy mi futottunk az
furgonomhoz, ami ház hátsó részében állt az úton. A napomról kérdezett, én pedig nagyjából
elmondtam az igazat – azt, hogy elmentem Jacobbal alkatrészeket keresni és utána néztem, ahogy
dolgozik a garázsában.
- Úgy gondolod, hogy hamarosan újra eljössz? – töprengett, miközben próbált közömbös lenni.
- Holnap iskola után. – vallottam be. –Megcsinálom a házit előtte,ne agódj.
- Biztos, mert azt muszáj lesz!– parancsolta, miközben próbálta álcázni az elégedettségét. Ideges
voltam, amikor megérkeztünk a házhoz. Nem akartam felmenni. Jacob jelenlétének a melege
elhalványult és a távollétében az aggodalom erősebb lett. Biztos voltam, hogy nem menekülnék el két
vita nélküli békés éjszakától.Hogy halogassam a lefekvési időt, ellenőriztem az e-mailemet; volt egy
új üzenet Reneetől.Írt a napjáról, egy új könyvklubról, amit a meditációs osztály után tervez, amit épp
csak befejezett, a heti (subbing) a második fokban, hiányzik neki az óvónősködés. Írta azt, hogy Phil
élvezi az új edző munkáját, és azt, hogy terveznek egy második mézeshetet Disney Worldbe. És
észrevettem, hogy az egész dolog, amit olvastam, olyan volt, mint egy utazási bejegyzés, inkább a
levél valaki másnak szólt.Bűntudat áradt keresztül rajtam, miközben ott maradt egy kényelmetlen
fullánk. Valakinek a lánya vagyok.Gyorsan visszaírtam neki, miközben megjegyzéseket tettem a
levele mindegyik részével kapcsolatban, önkéntesen pedig informáltam a sajátomról – leírtam a
spagetti bulit Billynél és azt, hogy hogyan éreztem, miközben néztem, ahogy Jacob hasznos dolgokat
épít kicsi fém darabokból - megfélemlítettem és kissé irigyé tettem. Nem csináltam olyan utalásokat a
változásokra ebben a levélben, amilyeneket az elmúlt hónapokban kapott. Alig emlékeztem, hogy mit
írtam neki a múlt héten, de biztos voltam benne, hogy nem volt valami fogékony. Egyre többet
gondolkodtam erről, bűnösnek éreztem magam; igazából nyugtalanítanom kellett volna őt. Azután
direkt sokáig fennmaradtam, miközben egyre több házi feladatot fejeztem be, ahogy azt szükséges. De
egyik alvás sem pótolhatta azt az időt, amit Jacobbal töltöttem—majdnem boldog vagyok azon a
sekélyes úton – az álom megmaradt a két álommentes éjszaka után. Amikor felkeltem, remegtem, a
sikításom elnyomta a párna.
A homályos reggeli fény, ami beszűrődött a ködön keresztül az ablakomon, én az ágyban feküdtem
nyugodtan és megpróbáltam nem remegni az álom miatt. Tegnap éjszaka óta volt egy kicsi különbség,
és arra koncentráltam.A múlt éjszaka nem voltam egyedül az erdőben. Sam Uley – az ember, aki
kihozott a fák közül azon az éjszakán, nem tudtam elviselni – volt ott. Ez egy furcsa, váratlan változás
volt. A férfi sötét szemei meglepően barátságtalanok voltak, megteltek valami titokkal, nem látszott
úgy, hogy hajlamos az osztozkodásra. Bámultam őt, ugyanolyan gyakran, ahogy őrjítően ő engem; ez
kényelmetlen volt nekem, szokásos pánik fogott el, ahogy ott volt. Talán az volt, mert, amikor nem
néztem közvetlenül rá, az alakja úgy tűnt remeg, és változik a periférikus látásomban. Még mindig
nem csinált semmit, csak állt és nézett. Eltért attól, amikor a valóságban találkoztunk, nem ajánlotta
fel a segítségét nekem.Charlie reggeli alatt engem bámult, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni őt.
Feltételeztem, hogy megérdemeltem ezt. Nem számítottam rá, hogy nem aggódik. Valószínűleg
hetekkel ezelőtt kellett volna abbahagynia a vigyázást a zombik visszatérése előtt, és nekem éppen
próbálnom kellene nem megengedi ennek, hogy zaklasson engem. Végül is én is vigyáznék, hogy ne
térjen vissza. Két hosszú nap után alig lehet gyógyultnak nevezni engem. Az iskola az ellentéte volt
ennek.Most hogy figyeltem, világos volt, hogy senki sem vigyázott rám itt.Emlékeztem az első napra,
amikor Forks Gimnáziumba jöttem – milyen reménytelenül kívántam azt, hogy olyan szürke, és
befordult legyek, hogy beleolvadjak a járda nedves betonjába, mint egy túlméretezett kaméleon. Úgy
tűnt, egy évvel később megkaptam a kívánságom.Olyan volt, mintha ott se lennék. Még a tanáraim
szemei is elsiklottak fölöttem, ha nem voltam ott. Egész reggel ezen gondolkoztam, miközben még
egyszer hallottam az emberek hangját körülöttem. Próbáltam felfogni valamit, abból ami ment, de a
beszélgetések annyira összefüggéstelenek voltak, hogy feladtam. Jessica nem nézett fel, amikor
leültem mellé számtanon.
-Hé, Jess - mondtam tettetett nemtörődömséggel. – Milyen volt a hétvégéd?
Gyanús szemekkel nézett rám. Még mindig dühös lehetne? Vagy túl türelmetlen volt beszélgetni egy
őrült személlyel?
- Szuper – mondta, miközben visszafordult a könyvéhez.
- Az jó – motyogtam.
A rideg bánásmódjában és beszédében úgy tűnt, hogy van egy kis igazság. Éreztem a padlónyílásokból
fújó meleg levegőt, de még mindig túlságosan fáztam. Levettem a dzsekit a székem hátáról és
felvettem azt megint.A negyedik órámról későn engedtek ki, és ebédlőasztal, aminél mindig ültem már
tele volt, mire megérkeztem. Mike volt ott, Jessica és Angela, Conner, Tyler, Eric és Lauren. Katie
Marshall, egy vörösfejű fiú, aki a sarkunkon élt, Erickel ült, és Austin Marks – az idősebb testvére,
annak, akitől a motorokat vettem- volt mellette. Azon töprengtem, hogy mióta ültek itt, képtelen
voltam visszaemlékezni, hogy az első nap óta vagy valami rendszeres szokás volt. Kezdtem bosszús
lenni. Lehet hogy úgy bevoltam csomagolva úgy, mint egy mogyoró a héjába, az utolsó szemeszteren
keresztül.
Senki nem nézett fel, amikor leültem Mike mellé, bár a szék csikorgóan visított a
linóleumon ahogy hátrahúztam azt. Megpróbáltam utolérni a beszélgetést.
Mike és Conner sportokról beszéltek, úgyhogy egy az egyben feladtam.
-Ben hol van ma? – kérdezte Lauren Angelát. Új erőre kaptam, érdekelt a téma. Azon töprengtem,
hogy ez azt jelenti e, hogy Angela és Ben együtt voltak még.
Alig ismertem rá Laurenre. Levágatta selymes, lenszőke haját teljesen – most annyira rövidre vágott
volt, mint egy fiúnak. Micsoda szokatlan dolgot csinált. Kívántam, hogy mielőbb megtudjam ennek
az okát. Olyan rágógumit evett, ami aztán így beleragadt? Eladta? Az emberek egy gonosz csoportja a
tornaterem mögött elfogta és megskalpolta? Eldöntöttem, hogy nem volt tisztességes a korábbi
véleményem által, most elítélnem őt.Mindent, amit megtudtam ezek után, egy felmentette eddigi
ridegsége alól.
- Ben gyomorinfluenzát kapott. – mondta Angela csendes, nyugodt hangon. – Remélhetőleg ez csak
egy huszonnégy órás dolog. Nagyon beteg volt a múlt éjszaka.
Angela is megváltoztatta a haját. Megnövesztette.
- Mit csináltatok a hétvégén ti ketten? – kérdezte Jessica, miközben úgy hangzott, hogy a válasz
egyáltalán nem érdekli. Lemertem volna fogadni, hogy ez csak megnyitotta volna a saját sztorijait.
Azon töprengtem, hogy beszélne e Port Angelesről két székre tőlem? Annyira láthatatlan voltam, hogy
senki sem érezte volna kényelmetlenül magát, hogy kibeszéljen engem, miközben itt ültem?
- Szombaton piknikezni készültünk voltaképpen, de… megváltoztattuk a terveinket. – mondta Angela.
Volt egy él a hangjában, ami felkeltette az érdeklődésem.Jesst nem annyira érdekelte. – Ez nem jó. –
mondta, és már fogott bele a saját mondókájába. De nem csak én voltam az, aki felfigyelt rá.
- Mi történt? – kérdezte különösképpen Lauren.
- Nos, - kezdte Angela, kissé habozott, bár ő egyénként is mindig zárkózott volt, - északra vezettünk,
már majdnem ott voltunk – egy jó mérföldre. De amikor félúton voltunk… megláttunk valamit.
- Láttatok valamit? Mit? – Lauren sápadt szemöldökei összetartottak. Még Jess is úgy tűnt, hogy most
hallgat.
- Nem tudom. – mondta Angela. – Úgy gondoljuk, hogy ez egy medve volt. Fekete volt egyébként,
de… túl nagynak tűnt.
Lauren felhorkant. – Nem hiszek neked! – a szemei gúnyolódóak lettek, és eldöntöttem,
nincs szükségem még egy esélyt adnom neki. Nyilvánvalóan a személyisége nem változott meg úgy,
mint a haja. – Tyler is megpróbálta beadni nekem, a múlt héten.
- Ti nem láthattatok egy medvét sem a bezárt üdülőhelyen. – mondta Jessica, Lauren mellett kiállva.
- Igazán? - tiltakozott csendes hangon Angela, miközben lenézett az asztalra. – Mi láttuk azt.
Lauren kuncogott. Mike még mindig Connerrel beszélgetett, így nem figyelt a lányokra.
- nem, igaza van. – hajítottam oda türelmetlenül. – Dolgozott nálunk épp szombaton egy túrázó, aki
szintén látta a medvét, mint Angela.Azt mondta hatalmas volt és fekete és csak éppen a városon kívül
volt, nemde Mike?
Egy pillanatra csönd lett. Minden szempár az asztalnál felém fordult. Az új lány, Katie, szája tátva
maradt, mintha épp szemtanúja lett volna egy robbanásnak. Senki nem mozgott.
- Mike? – motyogtam. – Emlékszel a fickóra a medvesztorival?
- P-persze. –dadogta Mike egy másodperccel később. Nem tudtam miért néz rám olyan furcsán. Ő
beszélt munka közben nem én? Én? Gondoltam tehát…Mike magához tért.
- Igen volt egy fickó, aki azt mondta, hogy látott egy hatalmas fekete medvét jobbra a várostól –
nagyobbat, mint egy grizzly – erősítette meg.
- Hmph. – Lauren visszafordult Jessicához, és témát váltott.
- Hallottatok az Usc-ről? - kérdezte.
Mindenki más Mike-ot és Angelát kivéve szintén félrenézett. Angela próbaképpen rám mosolygott, és
siettem, hogy visszaküldjek egy mosolyt.
- Szóval mit csináltál ezen a hétvégén Bella? – kérdezte kíváncsian, de óvatosan Mike.
Mindenki, de Lauren is visszafordult, várva a válaszomra.
- Péntek este, Jessica és én elmentünk egy filmre Port Angelesba. És ezután a szombat délutánt és a
vasárnap jó részét La Pushban töltöttem. A szemek Jessica és köztem cikáztak. Jess idegesnek tűnt.
Azon töprengtem, hogy nem akarta e, hogy megtudja valaki, vagy ő akarta elmesélni a történetet.
- Milyen filmet láttatok? – kérdezte Mike, mosolyogva.
- Halott vég – egy zombis film. Bátorkodva vigyorogtam. - Hallottam, hogy az ijesztő volt. Nem
gondolod? - Mike lelkes volt, hogy folytatta a beszélgetést.
- Bellának a végén távoznia kellett, őt annyira kiborította. - Jessica közbeszólt egy ravasz
mosollyal.Bólintottam miközben megpróbáltam úgy tűnni, mintha zavarban lennék.
- Ez elég ijesztő volt.
Mike nem hagyta abba a kérdéseket, addig amíg az ebédnek vége nem lett. Fokozatosan a többiek
visszatértek beszélgetéseikhez, bár még mindig sokat rám néztek. Angela javarészt Mike-nak és
nekem beszélt, és amikor felkeltem, hogy kivigyem a tálcámat, követett.
- Kösz. – mondta halkan, amikor távol voltunk az asztaltól.
-Mit?
- Felszólaltál, kiálltál értem.
- Nincs mit.
Aggodalommal rám nézett, de nem támadón. – Rendben vagy?
Ez az, amiért Jessicát választottam Angela helyett – gondoltam, Angelát mindig jobban kedveltem –a
csajos estéhez…. Angela túl figyelmes volt.
- Nem teljesen. –vallottam be. – De kicsit jobban.
- Boldog vagyok. – mondta. – Hiányoztál.
Lauren és Jessica ekkor mögénk érkeztek, és hallottam, ahogy Lauren hangosan suttogja,„Oh, örülünk,
hogy Bella visszajött”.
Angela megforgatta a szemeit rájuk, és bátorítón rám mosolygott.
Sóhajtottam, újra elkezdődött minden.
-Mi a mai dátum? – töprengtem hirtelen.
-Január tizenkilencedike.
-Hmm.
-Mi van? – kérdezett Angela.
-Tegnap volt egy évvel ezelőtt az első napom itt. – merengtem.
-Semmi nem változott. –motyogta Angela, miközben Lauren és Jessica után nézett.
-Tudom, egyetértek azzal, hogy minden ugyanolyan.